Néha nem árt, ha rokona van az embernek.
Miklós alaposan ráijesztett a nagybátyjára, mielőtt elkérte tőle a balatoni nyaralója kulcsát.
– A személyidet is add ide, Tóni bátyám. Meg tudsz te halni papírok nélkül is.
Miklós nem a zsaruktól félt. Hanem Ostoros János testvéreitől, akiket becsapott a fóti bankrablás után. Akárhol bújsz el, Albániában is megtalálunk, üzentek az Ostoros fiúk az előzetesből.
Albániában talán igen, de a fonyódi villahegyen soha, gondolta Miklós. Ő maga eléggé hasonlított a bácsikájára, aki az utóbbi években már nem sűrűn járt a Balatonra.
Ráadásul Tóni bácsi nyaralója nem is volt igazi villa, hanem egy vadászkunyhóból átalakított vityilló. Mélyen az erdőben, messze a tó fölé magasodó úri lakoktól.
És sajnos elég közel a hajdani török vár romjaihoz.
Késő ősszel lármás iskolás csapatok verték fel az erdőt. De a gyerekek még hagyján, gondolta Miklós. Ám egy-két minden lében kanál nyugdíjas is ki szokott telelni a hegyen, és egész nap csak kertészkedtek, cincogtak a hegedűiken, sétálgattak az ösvényeken – amit az álnéven rejtőzködő Miklós nem nézhetett jó szemmel.
Ő azt akarta, hogy szeptember után az övé legyen az egész villahegy.
Tartson mérges kutyákat? Túl sok húst esznek.
Lövöldözzön a levegőbe? Ezzel csak magára szabadítaná a somogyi rendőröket.
Egyszer egy csókafiókát talált az erdőben. Melengette, becézgette, hogy felnőve a csóka azt higgye, ember ő is, az ő szárnyas katonája. Hány ember tud uralkodni magán, ha egy feldühödött madár az arcának repül? A varjak, a hollók, a csókák tanulékonyak, hűségesek és bátrak, Miklós néhány év alatt egy egész kis hadsereget szervezett belőlük. Azon is sokat töprengett, hogy a régi királyok mért nem képeztek holló- vagy varjúhadosztályokat. Ő minden napját a madaraival töltötte, és nem volt rest feljegyezni a szokásaikat.
Egyetlen barátja, az erdész azt javasolta, hogy küldjön egy fényképes beszámolót a csókáiról a Természettudományi Múzeumnak.
Miklós felhorkant. Természettudományi Múzeum! Még csak az kéne! Egy ilyen életunt ember, mint ő, minek is bajlódna effélékkel! Hogy múzeumi ingyenélőkkel levelezgessen!
Miután sikerült diákcsoportokat elűzni az ő erdejéből, Miklós nekifogott a villasor megtisztításának. A madarai addig-addig támadták a sétányon bóklászó öregasszonyokat, míg híre ment, hogy ősszel a villahegy nem biztonságos: rókák sompolyognak a kertekben, hollók, varjak támadnak a járókelőkre… néhányan még farkasokat is láttak. Csak az a mogorva Tóni bírja egyedül. A hegy legtetején, a Csókavárban.
Miklós immár a hetedik telet töltötte a hegyen egyes-egyedül.
Kiült a török vár romjaihoz, és mint egy legyőzhetetlen janicsár aga szemlélte a mozdulatlan víztükröt, a lába előtt kuporgó villákat, a ködből fölsejlő hegyeket.
Eltöprengett, milyen érzés lenne az egész Balatont birtokba venni. És uralkodni, mindig csak uralkodni… miközben a feje fölött köröznek hűséges katonái…
Egyik nap az erdész holtan talált rá a tisztáson.
Érezte, hogy a barátjának túlontúl sok titka van, de mit tehetett, értesítenie kellett a rendőrséget. A hatóságok aztán Tóni bácsi villájában annyi fegyvert találtak, hogy elküldték az ujjlenyomatokat Budapestre.
– Vénségére ez a Miklós is megbolondult – mondta Kálló ezredes, aki éveken át nyomozott a fóti bankrablás tettesei után. – Szegény agyalágyult! Mit össze nem spekulált a naplójában a Balaton elfoglalásáról, puccsokról, ragadozó madarakkal végrehajtott bankrablásokról… A magány lassan összezavarta az elméjét.
Miklóst végül eltemették. Az erdész, aki úgy érezte, legtitkosabb barátját veszítette el, évekig próbálta megtisztítani az erdőt Miklós katonáitól.
