Először is egy cuki, aranyos állatot kellett rajzolni. Aztán egy rettenetes, félelmetes szörnyet.
Anni gyorsan végzett a kedvenc állattal: egy repülő mókust rajzolt. A farka vörös, bozontos, a markában mogyorót tart, és rózsaszín szárnyacskákkal lebben faágról faágra. Mert keresi a mókus-barátnőket, a mókus-testvéreit. De milyen mókus az, aki a Balaton fölött nem tud repülni? Anni még nagyobb szárnyat rajzolt, és egy harmadik kezet, amivel a sirályoknak integet.
De milyen legyen a félelmetes állat? Anni nem hitt abban, hogy léteznek sárkányok. Abban sem, hogy vele egy oroszlán okvetlenül ellenséges lenne, ha összetalálkoznának a kisbolt előtt vagy a játszótéren. Rajzoljon egy vicsorgó szájat? Egy hatalmas farkast? De a farkasok csak a rókákat bántják, nem a nagycsoportosokat. Minden állat elég jó, gondolta Anni, aki pedig nem jó, azt le lehet csapni, mint egy szúnyogot.
Állat, állat, állat… Kitől kell félni? Anni undorodott a szemüveges, szakállas, kopasz emberektől, mert kicsit úgy néznek ki, úgy festenek, mintha maszkot hordanának. Talán egyetlen perc alatt leránthatják a szakállukat, és a maszk mögött ott vicsorog egy gyilkos farkas. Egy farkas, aki nemcsak a rókákat bántja. Hát rajzoljon szemüveget vagy szakállat egy farkasra? A többiek nevetnének rajta.
Szakáll, szemüveg. Szemüveg, szakáll. Nagypapa barátjának, Géza bácsinak van mind a kettő. Éjszaka leveszi a szakállát, nappal meg felveszi. Mint a szemüvegét vagy a tornacipőjét. Vagy egy szakállat nehéz mindennap felvenni?
Géza bácsi egészen más arcot vág, ha nagypapa bent van a szobában, vagy ha kitotyog a vécére. Ilyenkor Géza bácsi a feje búbjáig vörös lesz, rávigyorog Annira, és megkéri, mutasson valamit. Ezekben a percekben Géza bácsi a levegőt is máshogy veszi. Nagyokat fújtatva, farkas módra lélegzik. Ne csináld, Anni, ne légy ilyen rossz… csak hadd nézzelek kicsit! Nagypapa néha sokáig telefonál a folyosón, vagy ide-oda járkál, mert nem biztos benne, hogy rendesen elmosogatott, a tejet visszatette-e a hűtőbe… Nagypapa, szegény már nagyon öreg. Anni szívesen kiszaladna hozzá, de ilyenkor már egy másik Géza bácsi ül a fotelben, egy vicsorgó, vörös, félelmetes. Anni mozdulni sem mer.
Szívesen elmondta volna anyukájának, hogy nagypapának van egy barátja, és ez a barát, ha kettesben maradnak, lerántja az arcát, és átváltozik szörnyeteggé. Fújtat, hörög, erőszakos, gonosz… tulajdonképp nem csinál semmit, csak majdnem… De Anni mégsem merte Géza bácsit szóba hozni a szüleinek.
Mert mi van, ha. Ha a szülei együtt éreznek Gézával. Anni néha arra riad éjszaka, mintha a szülei birkóznának. Vagy ott lenne velük a sötétben egy harmadik, és őt agyabugyálnák. Rettenetes pillanatok ezek. Anni tudja, hogy nem szabad semmit meghallania, de ő mégis hallja, ahogy püfölik egymást vagy ezt a harmadikat. És mi van, ha leveszik az arcukat és a ruhájukat, aztán farkas módra lihegve betörnek a szobájába? Ennél szörnyűségesebbet Anni el sem tudna képzelni. A legdermesztőbb félelemben is érzi, hogy ez hasonló átváltozás, ami a szakállas Géza bácsit is gyötri.
És ha szóba hozná előttük? Akkor nem változnának át a szülei azon nyomban? Nem fújtatnának, nem vicsorognának?
Jobb úgy tenni, mintha ezek a dolgok nem léteznének. Jobb úgy hinni, hogy a felnőttek mind jóságosak.
Hogy telt a napod, Anni? Milyen volt ma az óvodában?
Ha minden így maradna, akkor fel sem kéne nőni.
Az óvó néni odahajol Annihoz.
– De ki ez a szemüveges óriás, Anni? Hát nem az a feladat, hogy egy rettenetes szörnyet rajzoljunk?
