„Vajon nem a rendszerváltoztatás hatalmas színpadán bukott-e meg legutóbb a magyar értelmiség?” – kérdezi a politikai átalakulás harmincadik évfordulójáról szólva Falusi Márton az Országút 9. számában. Válasza lesújtó: „A nemzeti gondolat arisztokráciája fokozatosan felmorzsolódik.” De mégis reményt sugall utolsó mondatának feltételes módjával: „Ha nem fogunk össze.”
Ez a kifejezés: „a nemzeti gondolat arisztokráciája” engem a romantikus költő, Samuel Taylor Coleridge és a modernista-konzervatív T. S. Eliot esszéire emlékeztet. Fontos szerzőim ezek az angolszász költők, és ezért, vállalva az avíttság vádját, Falusi Márton kérdésére adott válaszom irányát azzal a két fogalommal jelölném ki, amely a címben szerepel: a polgári életformával és műveltséggel. E két fogalmat két, számomra kedves szerzőhöz kötöm: az író Márai Sándorhoz és a történész John Lukacshoz. Az Egy polgár vallomásai utólag kiadott harmadik kötetében az író nem kevesebbet állít, mint hogy Ausztria német nemzetiszocialista bekebelezésével, az anschluss-szal „megszűnt egy életforma és egy műveltség”. A nácizmussal Európában és hamarosan nálunk is eltűnt az a társadalmi erő, amely addig eltartotta a kultúrát. Majd a „felszabadító” szovjet csapatok egy másik totalitárius rendszert kényszerítettek ránk. John Lukacs pedig teljes életművével állít emléket a nyugati kultúrának és magyarországi képviselőinek. Márai 1948-ban emigrált, John Lukacs már 1946-ban távozott – ennyivel szkeptikusabb volt a történész az írónál. De egyikük sem kívánt élni polgári életforma és műveltség nélkül.
A rendszerváltó politikai elitnek tehát nem pusztán a demokratikus, jogállami intézményrendszert kellett helyreállítania, hanem két totalitarizmus (a nácizmus és a kommunizmus) szellemi-kulturális rombolását is orvosolnia kellett volna. Kultúrát viszont nem lehet csupán jogalkotási eszközökkel teremteni. Ahhoz szükség van ránk, hétköznapi polgárokra is. Főként demokratikus politika nincs kultúra, különösképp a polgárságra jellemző politikai kultúra nélkül. Ezért írja Falusi: „Nincsen demokrácia demokraták nélkül.” Még 1996-ban erre utalt a Fidesz választási programja, A polgári Magyarországért című vitaanyag is.
De nem csak nálunk maradt el a polgári kultúra megőrzése vagy újraalkotása. A vasfüggöny lebontásával párhuzamosan kiújuló kultúrharc következtében ma már az a műveltségen alapuló Nyugat sem létezik, amelyet a két világháború közt indult nemzedék, Márai és John Lukacs is még áhítatosan emlegetett. Sőt, amelyet még a mi háromévenként Nyugatra látogató nemzedékünk is bátran mutatott fel, mint a vágyott szabadság mintaképét. Az amerikai száműzetésben Lukacs és Márai hamarabb kiábrándultak ebből a nyugati világból, mint mi, de mára bennünk sem maradt sok illúzió a szabad világgal kapcsolatban. A Lajtán túlról szemlélve úgy tűnik, a 68-as liberális ideológia eldurvult, militáns változata hűtlenné vált a Nyugat kulturális hagyományához. Ezt fejezte ki jelképesen a keresztény múlt letagadása az európai alkotmányozás kudarcba fulladt kísérletében.
Az Uniót vezető liberális elittel kapcsolatban mára érzékelhetően megcsappant a nyugati választók bizalma, ahogy az európai parlamenti választás és a Brexit megmutatta. És ezzel párhuzamosan átalakult a kultúra „szelleme” is. Egyre radikalizálódik a baloldal főárama, beleértve az egyetemi és a médiaértelmiséget, mit sem törődve azzal, hogy a nagy többség tudja-e követni zászlaját. Közben a jobboldalon is megjelent a radikalizmus, az alt-right, és azok a szélsőségesnek nevezett, a politikai korrektség, az újbalos ideológia által kitagadott politikai erők, amelyek megkérdőjelezik az új tabukat. A kulturális megosztottság tehát Magyarországon és a nyugati világban is nagyjából hasonló állóháborúhoz vezetett. Az Unióban érzékelhetővé vált a legitimációs válság, az olasz és a francia választók is csalódtak az európai intézményrendszerben. Magyarországon a Gyurcsány-kormány kiábrándító tevékenysége eredményeképp a baloldal teljesen hitelét vesztette, ez tette lehetővé a Fidesz többszöri kétharmados választási győzelmét és hatalmának társadalmi bebetonozását.
A rendszerváltás óta eltelt három évtized kevésnek bizonyult arra, hogy a polgári életforma és műveltség több évtizedes hiányát pótoljuk. Közben a Nyugat nem számolt le a kommunizmus örökségével. Idehaza pedig a Fidesz-kormány, amelynek kultúrpolitikáját felemészteni látszik a kultúrharcos hevület, elfeledkezik arról, hogy a műveltség és életforma nem pusztán jogalkotás kérdése. Fegyverzajban hallgatnak a múzsák. A kultúra világában békére, legalábbis valamifajta modus vivendire van szükség. Enélkül esély sincs arra, hogy a műveltség és az életforma azon polgári (értsd kiegyensúlyozott, morális alapú és széles körben osztott) eszményéhez közeledjünk, amelyet Márai és John Lukacs még testközelből ismert, majd elsiratott. Kulturális kiegyezés nélkül „a nemzeti gondolat arisztokráciája fokozatosan felmorzsolódik”.
/Indulókép: Grafika: Zsemberi-Szígyártó Miklós/
