A nemzeti oldal nem képes fiatalokat megszólítani, mert korszerűtlen stílust és ásatag nyelvi kódokat használ. Filozófiája a romantikus világkép teljességigényét, a patetikus kifejezésmódot, az önazonosság elszánt beteljesítését foglalja magában; nem vesz tudomást a posztmodern létszerkezet olyan sajátságairól, mint a relativizmus, az irónia, az identitászavar és az esetlegesség.

Alaposan fel vagyunk-e készülve az efféle balítéletek cáfolatára? Már mi magunk is hajlamosak vagyunk elfogadni a sematikus nézőpontot, hogy ez volna a nemzeti szemléletmód? Vagyis a bölcsészettudományok terén a kritikátlan etnocentrizmus, a patriarchális életviszonyok idealizálása, múltba révedő csodálata, a műbírálatban a posztmodern élményekre és stílustörekvésekre való fogékonyság hiánya.

Kétségbeejtő, hogy a nemzeti oldalon egyre dominánsabbak vagy talán csak harciasabbak azok, akik ezt sulykolják. Egyes szerzőket zászlajukra tűznek, másokat porba rántanak, ahová vastag vonalakat húznak, hogy a táborok világosan elkülönüljenek. Ténykedésük hatékony,elvégre könnyű alkalmazkodni az árnyalatok nélküli értékítéletekhez, és kényelmes engedelmeskedni a vezényszavaknak. De vajon párbeszédképesek-e a tagadott, meghaladott, általuk bukottnak mondott vagy megbuktatni szándékozott elméletekkel és világképekkel, s nem utolsósorban számot vetnek-e a magyarság igazi problémáival? Lapunkat már támadják, hogy pótcselekvést folytat: a politikai árkok látszólagos betakarásában jeleskedik a bátor és eredeti megszólalások helyett.

Beszéljünk hát nyíltan! Nem annak felismerése bírja-e szólásra a nemzeti oldal legkiválóbbjait, hogy az úgynevezett bátrak rossz helyen ássák a kultúrpolitikai árkokat, rosszul teszik föl a kérdéseket? Van-e bármi értelme napjainkban az olyan kategóriáknak, mint népi és urbánus? Komolyan vehető-e, aki a szépirodalmi könyveket állítólagos üzenetük, tartalmuk alapján hazafiasnak vagy hazafiatlannak minősíti?

Nem az a magyar konzervatív kultúra intézményes és szellemi kiteljesedésének legfőbb akadálya, hogy a szélsőséges vélekedéseknek tág teret enged, ám a mélyreható tudományos kutatásokat és a merész művészi leleményt alig ösztönzi? A bátor és eredeti kifejezés ugyanis csak akkor érhet célt, ha viharzását a tudás tőkesúlya mindig visszabillenti egyensúlyi állapotába. Mi csupán a kilengésektől, nem a rádöbbenéstől kótyagosan szédelgünk a fedélzeten. Hazánkban adós a nemzeti oldal azzal, hogy kulturális identitását a XXI. századi kihívásoknak megfelelően körvonalazza, és a fiatal értelmiséget megnyerje e feladathoz.

A liberális eszmekör legnagyobb tévedése a szabadpiac volt.

Feltételezte, hogy az árucikkekhez hasonlóan a művészi közlés is világviszonylatban egyenértékes, ezért a műalkotások mércéje nemzetközi sikerességük; kultúránk egésze akkor méltó a fennmaradásra, ha árfolyama csúcsokat dönt a világpiacon. Még az irodalom is csak akkor lehetne fontos számunkra, ha fordításirodalomként, világnyelvekre átültetve, a csereszabatos kultúrtechnikák követelményeit kielégítve állja meg a helyét. Csakhogy a művészi igazságokról és a demokratikus szabadságjogokról egyaránt kiderült, milyen könnyedén kiiktathatók: nemcsak a muszlim szokások vannak meg nélkülük, de a fejlett nyugati és a fejletlen keleti tömegtársadalmak is rendre elfeledkeznek róluk. Ami sokak számára elérhető és tértől, időtől függetlenül fogyasztható, ekként a globális nyilvánosság színterein mediatizálható, az – kevés kivételtől eltekintve – csakis a hitványság, a giccs szellemi erőszaktétele. Rá kellett jönnünk, hogy az egyetemes fogalompárja a nemzeti, a nemzetközié pedig a kommersz.

A kulturális közösségeket összetartó jó ízlés letéteményese az európai látószögű nemzeti kultúra, miként a politikai közösségek morális alapvetéseit, a szabadságjogokat is az állami jogalkotás és jogalkalmazás garantálhatja, nem a szupranacionális. Azonban ez a felismerés nem gyűjtötte maga köré a valódi másként gondolkodókat, akik frázispufogtatás, választási szlogenek gyártása helyett kiszűrik az értékeket; emlékezetünkbe idézik mindazt, ami rajtunk, magyarokon kívül senkit nem érdekel, és nem vágynak vissza sem a XX., sem a XIX.századba. A nemzeti intelligenciának ugyanis egyetlen történelmi alternatívája bukkant föl: a kommunista élcsapat.

Eloszlatandó félreértésekből minden napra jut. Aki a Bánk bán nemzeti jellegét a drámai nyelv fennköltségével, a hősi gesztusokkal és a bemutatók történelmi körülményeivel magyarázza, s nem hatol az értelmezés lélektani-eszmetörténeti szintjéig, nem liberális, hanem tudatlan. Aki pedig e két jelzőt összekeveri, nem nevezhető bátornak vagy eredetinek.

/Grafika: Molnár Gyula/