Zavart kelt, amikor a kulturális értékekről és a kultúrafinanszírozásról szóló vitáink összemosódnak. A demokratikus jogállami szerepvállalástól jóhiszeműen követeljük, hogy értéksemleges legyen, a műalkotásokkal szemben ne támasszon ideológiai elvárásokat, egyúttal az osztó igazságosságnak is érvényt szerezzen: ki-ki érdemei szerint részesüljön a közjavakból. A kulturális közéletben a szakma minőségi szempontok alapján rostál, az állam feladata pedig az arányos elosztáshoz vezető elvek és szabályok kidolgozása. Azonban a professzionális ízlésítélkezésből ugyanúgy nem küszöbölhetők ki a politikai megfontolások, miként az állam sem szorítkozhat a formális döntéshozatalra, hiszen bizonyos kultúrafogalommal kell rendelkeznie ahhoz, hogy a szakma hangját meghallja.
Vegyük a kortárs irodalom példáját. Ha az írók célja, hogy minél jelentősebb állami támogatást nyerjenek, nagyobb közmegbecsülésnek örvendjenek, előbb-utóbb politikailag is meghatározzák magukat. Arra törekszenek, hogy átvegyék a kezdeményezést, és az állami szereplőket kész tények elé állítsák. Akkor jár el az állam demokratikusan – vagyis hajlik a szakma szavára –, ha őket, és csak őket preferálja. Ehhez az íróknak csoportosulniuk kell, és minél szűkebb kör végzi a szelekciót, képviseli a minőséget, annál többet visz a győztes. Ezt nevezhetjük a politizáló szakmának. Demokratikus körülmények között, normális esetben, sok-sok intézmény hordozza a szakmaiságot, és mindegyiknek az az érdeke, hogy minél szakmaibbnak tüntesse föl magát. Vegyük észre, mennyire bonyolult folyamat ez: egyetemi tanszékek, folyóiratok, írószervezetek, klubok és egyesületek sokasága pályázik a „Csalhatatlan Testület” címre. Ha konszenzusra jutnak, felmerül a kartellezés gyanúja; ha véleményeik széttartóak, az állam tanácstalanul tekintget körbe, vigasztalanul hegyezi fülét, hogy kifigyelje, melyikük a mértékadó. Nincs más lehetősége, mint hogy az értékelvűség alapelvét válassza, és szakmapolitikai döntéseket hozzon.
Csakhogy a szakmapolitikai döntés fából vaskarika. Ha valamely írói lobbitól (hozzáértő kuratóriumtól) származik, nem több a politizáló szakma érdekérvényesítésénél, ha politikustól, könnyen rásütik, hogy voluntarista és amatőr, pusztán pártideológiát erőltet a független széplelkekre. Végső soron a művészeti szcéna és az állam is arra kényszerül, hogy a másik felségvizeire merészkedjen, megsértse a hatáskörét. Ebből persze egymás kölcsönös megértése és a dilemmákkal való nyílt szembenézés éppúgy következhetne, mint a két szféra eltorzulása. Az utóbbit tapasztaljuk, és napról napra megszenvedjük. Folyamatosan vész el az igazi irodalomkritika a mi kutyánk kölyke mentalitás nyomán, ami a folyóiratok színvonalának csökkenését, züllését vonja maga után, valamint azt, hogy már a felsőoktatásban kijelölt kánonban is esetleges, ki számít írónak, és ki műkedvelőnek. Nézzünk be a könyvesboltok kirakatán: sok olcsó lektűr, néhány megbízhatóan teljesítő komoly szerző – javarészt hosszú évek óta porosodnak a példányok. De az irodalmi szervezetek sem választják el az ocsút a búzától: a tagsági viszony felülírja a kvalitásokat, élteti a középszerűséget, a selejt pedig bosszút esküszik. A kultuszépítés finom műveletei mindig is alakították a kánont, de az önmenedzselés sohasem üzemelt olyan gátlástalanul, mint az élő magyar irodalomban.
A politika – az irodalmi élet rendellenes működése mellett is – rászorul a kulturális identitáskészletre. Részint iparágként, részint a szociális ellátórendszer eszközeként kezeli a kultúrát, és a tetszésindex növelése végett tömegáruk termelésére állítja át, illetőleg ösztöndíj ürügyén segélyt folyósít, vagy egy kihaltnak hitt szakmát éleszt újjá, az ideológusét. Erre a hivatalra is időről időre jelentkeznek, akik a választópolgárok fejében rendet tesznek, az alkotókat rubrikákba sorolják és felcímkézik. Túl sok energiát herdálunk el azzal, hogy a politizáló szakma vagy a szakmapolitika próbál stabil világnézetet tulajdonítani a pénzcsapokhoz furakodóknak. Mivel emberi lényegünket Európában csakis a nemzeti kultúra őrizheti meg, és azt az államon kívül más együttélési forma nem fogja fenntartani, ezért a szakmának és a politikának közösen kell fáradoznia azon, hogy a pluralizmust és a minőségelvet összeegyeztető intézmények új erőre kapjanak. Ez is ideológia – de a lehető legtöbb értéket öleli fel.
