Mikor ért véget a rendszerváltoztatás?


Nem tépelődtek-e a kelleténél többet kimenetelén és következményein a túlfeszült lényeglátásra hajlamos írástudók? Ám az arcéleket metsző, májusi szél egy másik kérdést is forgat magában. Vajon nem a rendszerváltoztatás hatalmas színpadán bukott-e meg legutóbb a magyar értelmiség?


Az állami szuverenitás visszaszerzése a demokratikus jogi intézményrendszer kiépítésénél sokkal nagyobb horderejű, jóllehet szubtilisabb feladatot rótt a magyarságra: politikai és kulturális identitásának kibontakoztatását. Azonban az identitás sohasem alakulhat ki végérvényesen, halálunkig folytonosan alakul, ezért az elitcsoportok az identitásképzéshez szükséges kulturális intézmények megalapításáért és vezetéséért szálltak síkra és versenybe. Ebből a tényből – többek között – két meghatározó tapasztalat származik. Az egyik jelenségei a „tranzitológia” érdeklődési körébe utalhatók. Hiába alkalmazza valamely politikai közösség a jogállam szabályait, hiába felel meg formális előírásainak, ha ezt a szükséges feltételt nem egészítik ki bizonyos elégséges tartalmi ismérvek. Egyesek úgy fogalmaznak, hogy a szabályokon túl a politikai moralitás mögöttes elveit is tiszteletben kell tartani; mások úgy, hogy nincsen demokrácia demokraták nélkül.


Arra a felismerésre mindenképpen ráébreszthetett bennünket a rendszerváltoztatás, hogy ha pusztán demokráciában élünk, nem élünk demokráciában. A helyes államberendezkedés, az igazságos társadalomszervezés, a jó kormányzás – annyi névvel illették már – részint demokratikus, részint arisztokratikus. A népszuverén, a törvényhozás demokráciáját az Alkotmánybíróság  vagy a Lordok Házának arisztokratizmusa, a tömegkultúra demokráciáját a magaskultúra vagy a – képletesen – szellemi felsőház arisztokratizmusa fékezi meg és igazítja ki. Ha XX. századi történelmünk metaforája a földrajzi határrendezés, a helyesen meghúzott határokért való állandó küzdelem lehetne, akkor XXI. századi történelmünké a szellem köztársaságának határvitája. Bibó István a kelet-európai kisállamok jó, megszokható határait követelte, mi pedig szót emelhetünk a többségi elv és a minőségi elv észszerű egységbe hozásáért. Csoóri Sándor tétele is erre világít rá: „Minden népnek, nemzetnek szüksége van olyan törvényre, mely a lelke legmélyére húzódik le, és szinte mitologikus erővel onnan irányítja élete sorsdöntő pillanataiban.”


Idekapcsolódik a rendszerváltoztatás másik tapasztalata az igazságos államról. Szókratész és Thraszümakhosz erről vitáznak Platónnál, ezt juttatják kifejezésre Arisztotelész, Cicero ideális államformái, a természetjogi gondolkodók, Eötvös József uralkodó eszméi, Ady heroikus magatartása vagy a Németh László-féle alkotó személyiségtípus áhított dominanciája. Esetleg idézzük fel Veres Pétertől A paraszti jövendőt (1948-ból) és Liska Tibortól az Ökonosztátot (1988-ból). Megannyi – kecsegtető vagy ellen-
szenves – értelmiségi utópia az eszmetörténet antik, premodern és modern időszakából. Amit azonban a rendszerváltoztatás előtt a művészi, jellemzően az írói fantázia szüleményének véltünk, egyszerre olybá tűnt, hogy lehetővé válik. 1867 és 1946 óta nem adatott meg ez a számunkra. Csakhogy az ész cselvetését nem kerülhettük ki, az új történelmi éra nem kedvezett szándékainknak. Az önzése fölött – „osztályöntudatát” elveszítve – szabadon lebegő értelmiségi premodern álmát – sokak szerint illúzióját – a modernitás még dédelgette, ám a posztmodern kinevette. Közép-Európa önállóságukat visszanyerő államai nagy árat fizettek azért, hogy amikor a politikai értékek, a kulturális tekintély, a hathatós identitásalakzatok rekonstruálásának, a valóságos, a lehetséges és a kívánatos kiegyensúlyozásának kötelezettsége hárult rájuk, az általános világállapotot már a dekonstrukció befolyásolta.


Antall József és Sólyom László mára szimbolikus alakok. Antall elhivatottan képviselte a modernitás eszményeit, a politikai moralitás jogon kívüli elveit, amely a hagyományos irodalmi nemzeteszmének is a magva, míg Sólyom az Alkotmánybíróság élén a jogintézmények formalista felfogásához ragaszkodott. Jelképes, ahogyan fordult a kocka, és köztársasági elnökként, 2006-ban Sólyom László már morális válságot proklamált: felismerte a politikai rendszer alapvető hibáit. Ám jelképes az is, hogy az antalli örökség fájó hiányát egyre többen, különböző meggyőződésű közéleti szereplők panaszolják. A modellek, az ideológiák és a művészet utáni korszakot hamarosan a nemzet és az állam utáni korszak tetőzi be, amely kész kiiktatni a kultúrából az igazi demokráciához nélkülözhetetlen arisztokratikus elemeket. Legfőbb ismertetőjegye, hogy minőségellenes, mert csak azt fogadja el, ami tömeges. Az – ugyancsak szimbolikusan – 2010-ben véget ért hosszú rendszerváltoztatásban olyan arisztokrácia játszott vezető szerepet, amelyik ezt a folyamatot, az irodalmi nemzeteszme azóta is zajló hanyatlástörténetét elősegítette. Vajon mit szólna ahhoz Ady Endre vagy Csoóri Sándor, hogy a nagy világbomlás közepette locsolóvers-pályázatot írnak ki a magyar költőknek?


Mert a nemzeti gondolat arisztokráciája fokozatosan felmorzsolódik. Ha nem fogunk össze.

/Illusztráció: Orosz István/