A katolikus egyház küldetése ugyan egyetemes, az egész emberiségnek szól, de székhelye, a Vatikánvárosi Állam – az egykori Egyházi vagy Pápai Állam jogutódja – mégis Európa szívében, a háromezer éves városban, Rómában van. Nem véletlenül, hiszen valaha itt volt a hatalmas antik integráció, a Római Birodalom központja, amelyet fokozatosan megtérített a kereszténység. De Európa későbbi történelmét sem lehet megérteni az egyházi Állam nélkül, és nemcsak politikai értelemben. A kontinens társadalmi, kulturális fejlődésének irányát éppen a világi hatalmak és az egyház együttműködése, bár nemegyszer egymásnak feszülése határozta meg, melynek eredményeként a történelemben kivételes módon itt mind a világi, mind a spirituális szféra megőrizte önállóságát, de egyben folytonos párbeszédben, vitában is maradt egymással.

Szimbolikus és ugyancsak nem független az antik előzményektől, hogy mintegy hét évtizeddel ezelőtt az európai integrációnak új lendületet adó két Római Szerződést is a Capitolium hegyén írták alá 1957-ben – történetesen Magyarország szovjet lerohanására is válaszul. A döntő lépéshez főként olyan katolikus, kereszténydemokrata politikusok járultak hozzá, mint Konrad Adenauer, Robert Schuman és Alcide De Gasperi. Az utóbbi egyébként Mussolini börtönéből szabadulva, épp a Vatikán könyvtárosaként vészelte át a fasizmus korszakát. Ez a keresztény hatás olyan jelentős volt, hogy az európai baloldali pártok hosszú ideig gyanakodva szemlélték az Unió elődjét, az Európai Közösségeket, bár tény, hogy ebben az integrációval szemben mindig ellenséges Kreml álláspontja is erősen befolyásolta őket. Ráadásul az Európai Unióról szóló szerződésben rögzített, az Unió alapvető, védendő értékeit, az emberi méltóság tiszteletben tartását, az igazságosságot, a szolidaritást aligha lehetett volna a zsidó-keresztény hagyomány nélkül vagy ellenében megfogalmazni.

Több XX. századi pápát komolyan foglalkoztatott Európa politikai sorsa. Elegendő példaként XI. Piusz híres, Mit brennender Sorge (Égő aggodalommal) kezdetű, 1937-es enciklikáját felidéznünk, amelyben a német nácizmus újpogánysága ellen emelte fel hangját.

XIV. Leó második amerikai, első egyesült államokbeli pápaként érkezett Rómába, és eddigi működése során máris meglepően erős érdeklődést tanúsított öreg földrészünk iránt, szinte megnyilatkozásai fókuszába állítva azt. Az Európai Parlament Európai Konzervatívok és Reformerek nevű csoportjának tagjai előtt 2025. december 10-én mondott átfogó beszédében kifejtette, hogy az európai identitás csak zsidó-keresztény gyökereire való hivatkozással érthető meg és támogatható, de a kontinens vallási örökségének védelme nem csupán a keresztény közösségek jogainak biztosítását célozza, és nem is elsősorban bizonyos társadalmi szokások vagy hagyományok megőrzését kívánja elérni, amelyek egyébként is helyenként és a történelem során változnak. A kereszténységnek a társadalomra gyakorolt hatását komplex módon kell értelmezni. Elég a nyugati civilizáció néhány fontos vívmányára, a templomépítészetre, a magasztos művészetre és zenére, a tudomány és az egyetemek kibontakozására gondolnunk. Ezek a fejlemények a kereszténység és az európai történelem szerves egységét tanúsítják. A pápai megnyilatkozás átfogó szemlélete is bizonyítja, hogy Európa tulajdonképpen akkor is keresztény, illetve keresztény hagyományokból építkezik, amikor ezt nem is gondolja magáról.

Különösen fontos, hogy most, amikor a világrend drámai átalakuláson megy át, a nemzetközi jog szabályait pedig megint a nyers erő, a „might is right” (’aki bírja marja’) felfogása látszik felváltani, a pápa újra megerősítette a társadalmi cselekvés, a politika erkölcsi dimenzióit. Hangsúlyozta, hogy minden magas társadalmi tisztség betöltése magában hordozza a közjó előmozdításának felelősségét, és azt, hogy soha ne feledkezzenek meg az elesettekről, a perifériára szorultakról, a „legkisebbekről”. A társadalom attól civilizált, hogy a nézeteltéréseket udvariasan és tisztelettel vitatják meg, mert az a képesség, hogy bár nem értünk egyet, mégis figyelmesen meghallgatjuk azokat, sőt párbeszédbe is lépünk azokkal, akiket ellenfeleinknek tekintünk, tanúskodik arról, hogy tiszteljük az Isten által adott méltóságot minden férfiban és nőben. Morus Tamásnak, a politikusok védőszentjének bölcsessége, bátorsága és lelkiismeretének védelme örök inspirációt jelent azok számára, akik a társadalom jólétét kívánják előmozdítani. Vagyis a politikai cselekvést ugyan az eredményessége igazolja a világban, de az soha nem vonhatja ki magát az erkölcsi megítélés alól.

XIV. Leó azonban konkrétabb, napi politikai jelentőségű kérdésekben sem habozott megszólalni. Így tette még tavaly december első felében, amikor Castel Gandolfóban fogadta Zelenszkij ukrán elnököt, és a béke lehetőségeiről szólva határozottan kijelentette: „Nem reális Európáról szóló béketárgyalásokat folytatni Európa nélkül… Az európai országok egysége nagyon fontos, különösen ebben az esetben. A békekötés lehetőségeit keresni anélkül, hogy Európa részt venne a tárgyalásokban, nem reális. A háború Európában zajlik; Európát be kell vonni a jelenlegi és jövőbeli biztonsági garanciákba.” Majd hozzátette: „Sajnos nem mindenki érti ezt, de én ebben a helyzetben az Európa-eszme, az egyesülés és a közös megoldáskeresés nagy lehetőségét látom.” Ugyanakkor kiemelte a transzatlanti együttműködés fontosságát is, és csalódásának adott hangot az Egyesült Államok és Európa közötti szövetség gyengülése miatt: „Sajnos, amit [a béketervből] láttam, az hatalmas változást jelent abban, ami sok-sok éven át valódi szövetség volt Európa és az Egyesült Államok között.”

Tisztán látja, az Európai Unió és egész Európa újra alapvető kérdések megválaszolása előtt áll: Oroszország és a következő években várhatóan önérdekű és öntörvényű külpolitikát folytató Egyesült Államok közé szorulva az egyetlen helyes válasz, ha az integráció „megembereli magát”. Ha a növekvő fenyegetésre az európai sorsközösség a közös identitás és értékek jegyében az Unió megerősítésével válaszol, ideértve az egységes külpolitikát és a közös védelmi politikát.

Az Európai Unió és a pápa segíthetik egymást a közös értékrend védelmében. A pápa joggal idézte az európai parlamenti képviselők előtt mondott beszédében jeles elődjének, XVI. Benedeknek korábbi gondolatait arról, hogy az ész és a hit világának, azaz a világi racionalitás és a vallási hit világának állandó párbeszédben kell állnia. Ez a nyilvános párbeszéd, amelyben a politikusoknak rendkívül fontos szerepük van, elengedhetetlen mindkét oldal sajátos küldetésének tiszteletben tartásához és ahhoz, hogy mindegyikük megadja a másiknak azt, amire szüksége van, nevezetesen a kölcsönös, „tisztító” reflexió szerepét, amely biztosítja, hogy egyikük se essen áldozatul torzulásoknak és tévedéseknek. Hozzátehetjük: bizonyos tekintetben az Európai Uniónak és a katolikus egyháznak is hasonló kihívásokkal kell megküzdenie, mégpedig soknyelvű, sokkultúrájú népek, hívők összetartásával a közös értékrend, jogrend és hit jegyében. Az „egység a sokféleségben” kihívása mind a világi, mind a spirituális integrációban jelen van.

Hogy nem egyszeri megnyilvánulásról, hanem átgondolt stratégiáról van szó, világosan jelzi, hogy idén január 9-én a Szentszékhez akkreditált nagy-
követek éves találkozóján tartott irányadó külpolitikai beszédében XIV. Leó élesen bírálta, hogy a nemzetek egyre gyakrabban alkalmazzák a katonai erőt hatalmuk érvényesítésére, és figyelmeztetett, hogy az ilyen cselekmények „teljesen aláássák” a békét és a második világháború utáni nemzetközi jogrendet. Ha a pápai intés nyomán a XX. század történetére, különösen az egykori Népszövetség bukására és a második világháborúra gondolunk, nyilvánvaló, hogy hosszabb távon minden állam veszít a szabályokon alapuló nemzetközi rend, a rules-based order összeomlásán, de a legelsők között talán éppen Európa. A mai nehéz helyzetben érdemes újra a Vatikánra tekinteni. Szent Péter székében ugyanis olyan pápa ül, aki nemcsak Amerikát, az Egyesült Államokat, hanem Európát is ismeri, sőt a szívén viseli a jövőjét, közös jövőjüket.

 

A szerző jogász, az ELTE ÁJK professzora

Nyitókép: Raffaello: Nagy Leó feltartóztatja Attilát (1511-1514), részlet (Vatikáni Múzem / Wikimédia)