Kimerészkedem végre az utcára; keresem az ismerős Budapestet. A fényviszonyok nem árulkodnak változásról; alábukik a Nap, bearanyozza a távoli Széchenyi-hegy, a szemközti villasor kontúrját, és a városligeti madarak sem halkulnak el. Gyér a forgalom, üresek a buszok, amit még a város javára is írhatnék. Az aluljárók azonban felköltöznek a napvilágra; feltűnőbb a csavargók lármája, az alkudozó nepperek, a falhoz lapult drogüzérek harsányabbak, és az ablakból kicsorduló családi csetepaték hevesebbek, mint a járvány előtt. A négyes metró mozgólépcsői üresen perisztaltikáznak. Nyitva találom a Puskás Aréna kerítéskapuit, ezért befordulok a Stefániáról, és fölnézek a hatalmas pilonokra. Alig pár hete vált kihalttá a környék, de máris legyengült a képzelőerőm. Kiknek is kellene most itt járkálniuk, elsuhanniuk mellettem, meglegyinteniük kabátom szegélyét? Kik tölthetnék meg a köztereket és a középületeket? Lerogyok egy padra, és ugyanaz az űr tátong bennem, ami a stadion irdatlan karéjában. Egyszerre biciklizők, futók, gördeszkások hosszú árnyékai nyúlnak el a betonon. Érzékcsalódás, semmi több.

Nem maradt az otthonában senki, csupán szerettem volna így látni; nem állt be semmiféle változás, vagy ha igen, nem a járvány idézte elő. A járvány csak világosabbá tette a folyamatot, ahogyan elsivárosodunk. Szeretnénk hinni, hogy a kivonulás, önmagunk kivonása a valóságból, átmeneti és kényszerű állapot. A pandémiát azonban nem csupán a globális természeti csapás okozza, hanem belső természetünk károsítása, az önpusztítás. Elmaradnak a színházi előadások és a koncertek, bezártak a könyvesboltok, a kiállítások, az éttermek. De vajon a színházi előadások és a koncertek valódi látogatói voltunk-e, valódi olvasók, valódi műértők; valódi táplálékot vettünk-e magunkhoz azelőtt?

Régóta bezárkóztunk a virtuális világtalanságba, ahol nincs többé szükség lélekjelenlétre; nincs más teendőnk, mint a színlelés. Ahol a technika nem művészet és nem mesterségbeli tudás, hanem emberi mivoltunk leigázásának eszköze. Nem fejlődünk általa, hogy újjászülessünk, hanem haladunk a megsemmisülés felé. A virtuális azzal ámít bennünket, hogy magasabb rendű, szerteágazóbb, többsíkú, ennélfogva kiemel a hétköznapi tapasztalatokból. Pedig legfőbb jellemzője, hogy képzeletszegény, és egy rajtunk kívül álló, tőlünk független, idegen álvalóság jeleit sugározza, amely túlságosan valóságosnak akar látszani. Ránk erőltet egy hamis valóságot, amelyből mi teljességgel hiányzunk, mégis jól érezzük magunkat benne. Maszkot hordunk a digitális térben, egyformára sminkeljük vonásainkat. Avatárunk, a jelszavak és a tűzfalak oltalmát élvezve, egyszerre ismerkedik, vásárol, játszik, dolgozik. Abba az illúzióba ringat a virtuális tapasztalat, hogy mindenütt jelen vagyunk, holott mi nem lehetünk jelen sehol sem; mindenre összpontosítunk, holott soha nem juthatunk ki a figyelemelterelések útvesztőjéből. Életmódunk, a turizmus, nem több posztmodern barbárságnál. Azért bolyongunk odafönt, tízezer méteren és az információs szupersztrádán, hogy az esendőségünkkel és halandóságunkkal történő szembenézést a végsőkig elodázzuk. Világméretű hazugságunk lepleződik le, hiszen a technika legújabb tudása sem óv meg bennünket a külső természeti katasztrófától és saját természetünk démonaitól. Teremtett arcunkra is maszkot húzunk, de nem olyat, amilyet a természeti népek, hanem amilyet az alakoskodók: a virtuális valóság nem megistenülésünket hozta el, hanem felismerhetetlenné torzította istenképiségünket.

Esténként a kibertérben koccintunk barátainkkal, ki-ki a monitorján keresztül lép kapcsolatba a másikkal. Ennél közelebb a tárgyi valóságban sem kerülnénk egymáshoz. A virtuális a maga hasonlatosságára formálta mindazt, amit még hajlamosak vagyunk igaziként azonosítani. Egyre érdektelenebbek azonban a virtuális törvényszerűségeihez alkalmazkodni szándékozó művészeti törekvések, amelyeknek semmi közük a művészethez, miként a tömegmédia is csak tetteti a híradást, nem ad hírt semmiről. A műalkotásokat napjainkban ezért nem szokás minőségük alapján osztályozni. Vagy a fogyasztás logikája sajátítja ki őket, amit népszerűségnek, vagy a politika logikája, amit kultúrharcnak hívunk. Vonatkoztatási rendszerében mindkettő logikus; a maga módján mindkettőnek „igaza van”. Címkéik termelőket és vásárlókat, barátokat és ellenségeket különböztetnek meg a virtuális valóságban, a hétköznapokban. Csakhogy a hétköznapok nem tartanak sokáig; a virtuális a szemünk láttára bomlik pixelekre. Válságos óráinkat, éveinket eredeti arcképünk ragyogja át. Ilyenkor merülhetünk „magunkba”, ám különösképpen a Másikkal is csak ilyenkor találkozhatunk. Erre, az igazi művészetre, az igazi valóságra a nemzeti kultúra emlékezik, amely viszont emlékeinkben is egyre kevésbé él. Lassacskán feléljük a múltat, akár a kamrában felhalmozott élelmiszert.

A járvány talán esélyt ad, hogy életünk virtuális jelenlétét túlszárnyaljuk, manipulált tudatunk kitisztuljon; a közösségi oldalak olcsó népszerűségét és a politikai hatalom számításait ironikus távolságtartással kezelve minőséget alkossunk.

Fölnézek a pilonokra: a Puskás Arénát fehér fény vonja be, mint arcunkat az orvosi maszk.