A romániai önkormányzati választások erdélyi eredményei merő árnyékrajzokban köszönnek vissza a magyarországi közbeszédben. A nyugtázott – mert mandátumszámokkal igazolható – RMDSZ-siker és Marosvásárhely visszaszerzése feledteti, illetve reflektálatlanul hagyja, hogy a magyar nemzetpolitika a maga egyszerűsítéseinek foglyaként mennyire elnagyoltan szemléli az erdélyi mikrovilágok mozgását. A kettős állampolgárság nyomán kiépült új nemzeti tér is politikai dogmákat látszik kialakítani Budapesten. Helyénvaló ezek egyikét-másikát górcső alá vennünk.
Az egyik a szlovákiai Most-Híd vegyes párttal kapcsolatos dilemmából ered. Eszerint az Orbán-kormány határon túli politikájának partnerei csakis valódi, az etnikai törésvonal megőrzése mellett elkötelezett kisebbségi magyar pártok lehetnek. A Híddal szembeni magyar nemzetpolitikai fenntartás indokolt volt, mert az általa megjelenített szlovák állampolgárság-modell teljesen ellentétes a magyar kulturális nemzet közjogiasításának elvével. A Híd az adott koalíciós konjunktúrát kiaknázva a szlovák nemzetállam olyan deetnicizálását vetítette elő, amely –
a közösen megfogalmazandó patriotizmus jegyében – helyet adna a magyaroknak is. Ám az, hogy e deetnicizálás nem lehet valós, világosan kirajzolódott a Fico-kormány koalíciós válsága idején is, amikor a Híd belső vitájában az öregek a koalíció folytatása (a konjunkturális hasznok) mellett tették le a voksot, a fiatalok viszont – szlovák kollégáikkal együtt – egy modern liberális pártot akartak faragni a Hídból. Ez utóbbi testesítette volna meg azt a nemzeti projektet, amelyről tudjuk – mind Franciaország példája, mind a dualizmus korszakának deáki „egy politikai nemzet” eszméje alapján –, hogy nem azt a nemzeti szabadságot jelenti, amelyre a Trianon utáni magyarok örökségük alapján törekedtek-törekednek.
Ámde mindaz, ami Erdélyben történik, nem értékelhető azon egyszerűsítő párhuzamból kiindulva, amely Szlovákia és Románia között a magyar kisebbség pártjainak stratégiái alapján megvonható. Először is: fontosak a múltból öröklött különbségek. Románia nem kiszakadt a történelmi Magyarországból (nem vitt magával onnan, mint a szlovákok az Uhorsko-eszmét, a középkorra visszamenő hungarus hazafiságot), hanem meghódította annak egyik régi részét: Erdélyt. Bár az ott többségben élő románok a hódítást 1918–20-ban már jóváhagyták, elődeik még egészen más célokat követtek. Azok a hungarusság sajátosan erdélyi román változatát – az erdélyi magyar, székely és szász rendi nemzetek közé való befogadásukat – fogalmazták meg, mondván, a románok is nemesek, mert a legősibb nemes rómaiaktól származnak. Ez az eszme a Kárpátokon túl a terjeszkedő államépítés ideológiájába fordult át, nem pedig a rendi, majd a társadalmi emancipációt támasztotta alá, mint Erdélyben, ahol a románság a polgári nemzetként való elismerésért folyó küzdelemben is felhasználta.
Romániában ez a nemzetépítő kettősség mind a mai napig jelen van, sőt, az európai integrációs folyamatban új életre kelt: megalapozta a bukaresti centralizmus lappangó erdélyi ellenideológiáját. Ez találkozott a
90-es években kibontakozó új regionalizmus (new regionalism) Romániát is elérő hullámával: a táguló piacok és rejtőző térségi identitások ütközésében ekkor erősödött meg – mindenütt – a hegemóniaellenes regionális szemlélet, majd megjelentek ennek erős civil társadalmi képviselői.
Az új román transzilvanizmus a Bukaresttel szemben zúgolódó román identitásnak ad hangot, és jórészt gazdasági érveket keres magának. Ez találkozott a magyarok Kós Károly-i hagyományával, a trianoni rendezés utáni magyar kulturális önvédelem ideológiájával. Mindez csupán az erdélyi nagyvárosi értelmiségi körökben ért el eredményeket; az együttműködés politikai megnyilvánulásai folyamatosan elbuktak. Nem járt sikerrel Sabin Gherman 2000 körüli pártbejegyzési kísérlete, amely az Erdélyiek Pártja néven vegyes regionális párt megalapítására irányult, és nem tudott érdemi hatást kifejteni a 2000–2002 közötti román és magyar nyelvű lap, a Provincia üzenete sem.
Az erdélyi regionális vegyes párt kudarcát a térség jellege is magyarázza. Paradox módon Erdély nem konstruálható újra társadalmilag, amiként a régióépítés újabb teóriái megfogalmazzák. Erdély inkább több, párhuzamos – de történelmileg mégis összekapcsolt – régióépítési folyamat közös kerete. Ez az örökölt belső regionalizmusa teszi politikailag nehézzé az átfogóbb erdélyi kezdeményezéseket. Mert magán viseli mind a hagyományokból eredeztethető etnikai és térségi szembenállások, mind a modern konszociatív (a közösségek közötti intézményesített hatalommegosztási) törekvések jegyeit. Ezért kell tehát másképp látnunk az erdélyi – és nem az egész Romániára kiterjedő – román–magyar politikai együttműködési alakzatokat.
/Grafika: Sz. Eszteró Anett/
