attól a visszaáramlástól mely e részegvalót
saját magával tölti újra és újra fel
zárul le a „vadvan” útja
hogy a benne levő szelídüljön meg
kuszáltságát fényképezni kezdi
nyelvvel illően magát mondva
mint nyelv a nyelvet
pontosan az agy
mint ide-oda billenő homokórában
pörögnek a képek egymásból egymásba
hogy keressem a másat a hasonlót az ugyanazt
mert összeroppant bennem a szerkezet
és fénytelen labirintust belülről szenvedek
elszabadultan
pontban sejtben kimozdítottan
köldökön a csókkal
labirintus bezárt kapujával mégis
igent akarni mert gyilkot döfni simul rám a nem
miért máskor tenni mi most űz
hát űzzön kosként előre
mégis mulandóság előtt (mér)legelve
annyiszor jó a világ ahányszor megjelenne
nyitott anyagba vérembe mérgembe keveredne
e zárt szédületbe a fény úgy szűrődik be
mint végtelen nézőpontú vakkép
kép mögötti kép melyik elemén feslik tovább
míg a fény fényt enged magán át
a sokszoros nyitott képben egymásba rakódott ének
– ennyire rémültet mégsem képzeltem el –
jönnek az itt- és túlnanbeliek: (m)ilyen vagyok!
testben testek kevert emléke
lelkek elfeledett törvénye, mégis
e méhszárszékben
szülni és születni (jövendő jósoltatik)
paradicsomi reménnyel
napról napra meglátni jónak e világot
beélhető térnek e labirintust
melyben egymásra hangzanak
pokoli és földi szólamok
és én vagyok a tettes és áldozat
szike éles mozdulattal
szike éles gondolattal
valamennyi arccal
itt vesződtem el
egy kis mindörökre
