A hit, amit a legjobban szeretek, mondja az Úr, az a remény.
A hiten nem csodálkozom.
Nem meglepő.
Annyira tündöklöm teremtésemben.
A napban és a holdban és a csillagokban.
Minden teremtményemben.
Az ég csillagaiban és a tenger halaiban.
Teremtményeim univerzumában.
A föld színén és a vizek színén.
Az égen lévő csillagok járásában.
A tengeren fújó szélben és a völgyben fújó szélben.
A völgy nyugalmában.
A völgy csendjében.
A növényekben és az állatokban és az erdei állatokban.
És az emberben.
Teremtményemben.
A népekben és az emberekben és a királyokban és a népekben.
A férfiben és a nőben, feleségében.
És főleg a gyermekekben.
Teremtményeimben.
A gyermekek tekintetében és hangjában.
Mert a gyermekek inkább teremtmények,
Mint az emberek.
Őket még nem dúlta fel az élet.
A földi.
Mindenki között a szolgálóim.
Mindenki előtt.
És a gyermekek hangja tisztább, mint a szél, mely a völgy nyugalmában
fúj.
Az eldugott völgyben.
És a gyermekek tekintete tisztább, mint az ég kéksége,
mint a bárányfelhők és mint a csillag sugara a nyugodt éjszakában.
Pedig annyira tündöklöm teremtésemben.
A hegyek színén és a síkság színén.
A kenyérben és a borban, és a dolgozó emberben,
és a vető emberben és az aratásban és a szüretben.
A fényben és a sötétségben.
És az ember szívében, ami a létező legmélyebb a világon.
A teremtett világon.
Annyira mély, hogy áthatolhatatlan minden tekintet számára.
Kivéve az én tekintetemet.
S. Ráduly János fordítása
Charles Péguy (1873–1914) az egyik legnagyobb XX. századi francia költő, író, esszéíró. Kezdetben szocialista volt, majd visszatért a katolikus hitre.
