Mi a legnehezebb?
Mi nehezebb még a krumpliszsáknál is?
Fölvenni valamelyik telefont,
a vonalasat vagy a mobilt,
és aztán eldönteni,
hogy kit akarsz hívni,
és mit is akarsz mondani neki?
Valamit pedig ki kell találni,
berobbant a szíved, gyorsabban ver,
az agyad füstölög, vagy lefagy,
de tőled ez már unalmas.
Inkább valami vidámat találj ki.
Ha pályatársadat hívod,
ájuldozz, hogy olvastál róla egy szuperkritikát,
mondani kell a helyet, mondani kéne a bármit,
valami lájkot, sőt még annál is sőtebbet,
de nem tudsz, mert 
nem vagy otthon ezekben a frinc-francokban,
előbb születtél, mint kellett volna,
az az évszám már nevetséges, 
eltűnik a felhőkben, a messzeségben.
Azért még erőlködsz, olvastam, mondod,
és eszedbe jut Füst Milán örökszép melankóliája:
„a költőt nem kritizálni kell, hanem szeretni!”
Te is azt szereted, ha szeretnek, nem kritizálnak,
ezért mondod a barátodnak: istenit írtál, vagányt,
mert szeretni akarod, legalábbis a költői énjét,
de van, hogy egyáltalán nem veszi föl senki,
kicseng sokáig a gyönyörű dallam,
és akkor tündökletesen, angyalian
megkönnyebbülsz.
Főleg ha kiderül,
hogy akit hívtál, már nem is él,
meghalt két vagy három éve, csak benned él még,
hiszen a telefonodban is ott van,
velük lenne a legizgalmasabb beszélgetni,
mit szólnak ehhez vagy ahhoz,
mi lett itt azóta a világból, 
hogy szelíd-hirtelen itt hagytak mindent,
ránk hagyták ezt a mocsadékot,
ami nekünk azért még élet,
láthatunk pipacsot, rózsát, disznóólat,
akármit, ami még az életre emlékeztet.
Sebaj, mondanád végül, 
nemsokára úgyis találkozunk,
és jól kibeszélgetjük magunkat,
ott már hazudni sem  lesz értelme: 
szia drágaságom,
a másikon hívnak.