Karanténi péntek reggel,
négyesével sétálnak,
fikáznak portákat az utcában hölgyek,
feltúrják kukámban azt a szemetet,
amit előzőleg feltúrtak a guberálók,
hárman.
A guberálók urak, három uraim van tehát
és négy hölgyeim.
Egyes szám, első személyeimben
két hete vagyok gonosz,
hete a gonoszoknak az utóbbi kettő,
az utóbbi két hétben
kétszer nyomják be ismeretlen
erre járó ellenállók a bejárati kapunkat,
be kell nyomni ugyanis, nehezen nyílik.
Be kell nyomni, ha zárjuk is.
Hogy ne legyen olyan,
hogy az utóbbi két hétben hétszer,
rendre megkérem egyiket is,
másikat is, egyiküket, másikukat szépen,
másik kukát túrjanak,
ne turkáljanak a szemetemben,
egy vagy több közülük a hétből
feltehetően benyit a bejárati kapun,
pedig a bejárati kapu azért van,
hogy többnyire ők hívatlanul
ne nyissanak be rajta, feltehetően.
Ki is lehet menni,
befelé kell húzni olyankor,
úgy nyílik, nehezen.
Nehezemre esik életmódot
változtatnom ott, ahol élek.
Jó ideje úgy élek, ott, ahol,
mert úgy szeretek élni,
hogy nem zárom kulccsal a kaput,
senappalra, seéjszakára, sese.
Sose még, mióta itt élünk,
egyetlen időre, egyetlen napszakra sem.
Tizenöt éve egyetlen nappalra,
egyetlen éjjelre sem kulcsolok,
a helyzet mégis változik.
Minenden parancsba adja:
másoljak kulcsot, hetet legalább,
hogy akinek kell, azzal tudjon bejönni,
zárni maga után vissza
az ajtót, ha nálam lenne
hívatlanul dolga.
