Fű vagyok.
Régóta az.
Réti perje
egész pontosan.
Zöld, neked
elég ennyi.
Gyökerek,
végzetek,
szelídség, vadság?
Lehető
gyepegyszerűbb.
Az se. Csak
vonalszár
kapós,
tűzálló
gyökön.
Egy szál fű
neked.
Föld vagyok,
barna apa.
Belőlem
zöld a zöld,
barázdába
nyomott,
barna hajvonal.
Vagyok én:
férjszántó,
férfiszent, kőgazdag,
sótalan aggó,
tar tarack.
Víznek kéne mennem,
mondod,
és aztán földnek megint.
Meglegyen a
forgó-maradó,
körített
folyó.
Víz, de hogy legyek
én víz ma?
Bízva
egyszerű
cseppekben,
hogy betartva
az egyszer egyet,
sűrű sársorba
földelnek.
Hogy beiszik
engem földapa
nagyja
az anyatenger
fodorszéléig
és vissza.
Hatalmas ára
lenne annak,
ahogy én víz vagyok.
Ha fa lennék,
más lenne minden.
Nem is az eredő
a lényeg, hanem hogy
sokfajta egy legyek.
Egy fa,
kicsit oldalt,
egy elég.
Főgyök a földben,
vizet kapva,
mellettem perjék,
előttem a bokrok
is mind-mind,
középen én.
Faként
megkapó
főmet
felhőkbe törölném,
a párapamacsok
csapódnának ki
hasas hajtásaimon.
Micsoda élet lenne
faként.
Törzse mindenkinek.
És az ég.
Végül mindig
valami legnagyobb,
végtelenséggel
kecsegtető.
Valami éltető,
elfedő ponyva,
szépre csukódó.
