1
Ott ült a Varjúvárban. Sztánán. Gondolkodott.
Rajzlapjain bizarr ábrák sorakoztak.
Az őszi ragyás égen ott úszott már a hold
és nagy csapatokban járőröztek a varjak.
Néhány még visszafordult. Búcsúköröket írva
a ház fölé, és a hold fehéren szórta fényét.
„Menjek el veletek?” Az ablak négyszögében
mintha bűvölték volna, pörögtek évei.
Egy pillanatra mindent a károgás zabált fel,
kertek alatt dühödten a kutyák felugattak,
az erdő szélén kéklő farkasok orgonáltak,
és cseperészni kezdett elátkozott szemerke.
De akkor is, ha bábák hullnának magos égből,
Ő Erdélyt megteremti! És rajzolgatni kezdett.
2
Később sétálni indult, megállott a dombon.
Homály kőművesei építették az alkonyt.
Erősödött az eső, s míg caplatott a sárban,
Sorra tűntek elő a múlt hieroglifái.
Megroggyant barokk kastély. Parasztházak jobbágy-kék
falán ábrák cikáztak. Sárkányok, templomok.
Kós lehunyta szemét. Érezte, arca lángol.
Köréje zárult némán a látomás. Elsodorta.
Csatamezőket látott, harsogó ellenfényben
villantak meg a vértek és lobogtak a zászlók.
Sereg vonult. Az erdő aranyló fénybe tűnt.
Csapzott, rozoga varjak kerengtek körülötte.
Nyakába lógtak setét felhők rongydarabkái.
„Lesz még egyszer itt ünnep!” – motyogta, és elindult.
