Kezdetben, mintha csak vég selymeket
hasogatnának, aztán akárha villát,
kést sikogatnának érclábas
fenekén, fölindultak a körmök, roj-
tossá rágott félholdak föl,
fölébreszteni a pórusok parányi
vulkánjait, viszketés szunnyadó
fészkét, pirosát: „jogunk a fájdalomhoz,
jogunk!” – herseg a halovány pantomimerdő
lombja, törzsébe mar, mintha csak sely-
met, mintha villát érclábas
fenekén, s porzik rozsdálló vére,
vad zúgás tépi a kórterem mennyezetét,
s ég alá tör ki az elharapódzott,
fülsiketítő, vad vakaródzás –;
csupán egy ujjhegy,
egyetlen föltartott ujjbegy
világít önuralommal, remegőn,
míg alácsurognak rajta
verejtékcsöppek,
csillagok.