Helsingör Black, vagy a 10-es számú házikeverék.
Tabacum, Stuttgart-West. De ezt kivételesen nem ott
vettem, Józseftől kaptam postán, és matematikai
pontossággal ereszti a füstöt, ha jól van megtömve.
Mert ez a kulcs, a tömés. A többi már passé, tömény
erotika. A lassan hevülő gömbölyded pipatest, a szájon
át lélegeztetés, és az a mellékesség, amivel kikerül
a figyelem, a beszélgetés középpontjából, de úgy van
jelen, ahogy azt Eckhart mester sem tudná jobban.
Minden szó, minden fogás simogatás, aztán már hozzá
sem lehet érni, a hevülés, amit férfiak és egész népek
sem tudtak uralni, egy olyan filogenezis, amit nem
lehet a csúcson abbahagyni, ha kihúzod a szárat,
szétreped. Az alig látható apró repedésekről beszélek,
akkor is, ha nem beszélek. Mert bizonyos dolgokat
valahogy mindig elkerülünk. Foglalkozni kell vele, mert
velünk is foglalkoznak. Törődni kell vele, mert velünk
is törődve van, régről. Levezetni kell, együtt lehűlni,
megtartani. Mert így szép, így érdemes. Minden más
csak quicky, pótcselekvés, gyors numera, eldobott
csikk, félperces mámor. Ha lehűlt, ha kihúztad, az
utójáték gyönyöre. A tisztogatás, a bíbelődés vele csak
kedves időhúzás, álca. Elengedés, várakozás,
kimondhatatlan, titkos kontextus, metafora. Jó leírni.