OKTÓBER
Még fenn hordja orrát az erdő,
színeit naponta váltja,
de dörren egy durva fegyver,
s szétrebben tarka palástja.
Megdermed menten az élet,
valakik ész nélkül lőnek.
Leroskad a büszke szarvas,
szíve szakad meg az őznek.
És elhalkulnak a fények,
levél már hírül sem zöldell.
Kúszik a vér az avarban,
elkeveredik a földdel.
NOVEMBER
Áldásra köszörült kések
törtek a felhőcsordára:
csordultig telnek a medrek.
Lesz-e ember a gátra?
A föld is undorodik már,
de nyeli az esőt, issza –
a lelkét pazarló nyárnak
emléke sem jár vissza.
Pedig hát jöhetne néha
egy langyos mosoly az égből,
egy mustármagnyi reménység
Urunk szomorú szeméből.
DECEMBER
December birodalmában
király sem szívesen lennék.
Görcsöt plántál szívembe
az evangéliumi emlék.
Terelgetnék inkább nyájat,
szántanék ködtakarókat,
mintsem hogy üldöztessek
védtelen vándorlókat.
Bármi oknál fogva, mégis
királlyá kellene lennem,
madárképemben ülnék
a nagypénteki kereszten.
