Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után -
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a Tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A "feszítsd meg" élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem.

Márai Sándor hazapillantásai
Márai Sándor megítélése kapcsán könnyen téved az olvasó a közhelyek, biztosnak tűnő megállapítások mezejére, különösen, ha az életpálya jól feltárt vagy éppen kevéssé ismert területeire gondolunk. A Szabad Európa Rádióban elhangzott felolvasásai jórészt ismeretlenek: majd ezer felolvasás található a Márai-hagyatékban, és csak töredékük jelent meg nyomtatásban.

A lőkösi csihi-puhi 1921-ben
Az új évezred egyik falunapján – túl a LÖNNI VAGY NEM LÖNNI című falurajzom lezárásán – akadunk még egy iratosi igaz történetre. Bizonyosan az, mert egyik emlékezés a másikát igazolja.

Nincs mihaszna eszkimó
Ha valahol, hát az eszkimók között megbizonyosodhatunk arról, hogy a jég hátán is meg lehet élni. Nemcsak a hátán, a lábán, a karján, de még a kisujján is, hiszen ott (eszkimóföldön) majd mindent jégkéreg borít. Ahová nem jut jég, kerül hó. Nincs kegyelem.