Későn kerültem bensőséges kapcsolatba Ady életművével, pedig irodalmi családba születtem. Szüleim bölcsészek voltak, apám 1948-ig egy irodalmi folyóiratot szerkesztett, kisgyerekkoromban írók, művészek vettek körül, s később is, édesanyám révén, a kor jelentős művészeit ismerhettem meg személyes közelségben. 1945 szeptemberében lettem első elemista, ki lehet számítani, hogy iskolaéveim a legrosszabb időkre estek, de a magyar klasszikus irodalmat alaposan megtanították. Örülnék, ha manapság annyi időt szánna a tanterv Csokonaira, Vörösmartyra, Petőfire, Aranyra, mint azokban a kegyetlen években. Súllyal és hangsúllyal tanultuk Ady verseit, memoritert is, akkor még volt ilyen, de a kedvencem Arany János volt, aztán Kosztolányi és József Attila. Aranyról már elsőéves egyetemi hallgató koromban írtam egy kisebb tanulmányt, de aztán pályakezdésem idején érdeklődésem egyre inkább a Nyugat úgynevezett harmadik nemzetékének költészete felé fordult. Róluk írtam kisebb-nagyobb tanulmányokat, Weöres Sándorról pedig – az akkor még élő és folytatódó – pályáját végigelemző könyvet írtam. Lenyűgözött az egyébként mindenki által elismert zsenialitása, lenyűgözött személyes kedvessége, barátságossága, közvetlensége. (Igaz, őt is kisgyerekkorom óta ismertem.)

Ady életműve pályám első évtizedeiben alig foglalkoztatott. Először akkor kerültem, hogy úgy mondjam, testközelbe a költészetével, amikor 1971-ben a Társadalmi Szemle felkért arra, hogy írjak egy hosszabb ismertetést Király István később négy monumentális kötetre növekvő monográfiájának első kötetéről. Egy nyarat töltöttem el vele. Végül a folyóirat – ez volt az MSZMP ideológiai folyóirata – visszaadta a tanulmányomat, azt mondták, nem kifogásoltam, hogy Király hajlik a nacionalizmusra, és azt sem kifogásoltam, hogy túlságosan megengedő az avantgárd mozgalmakkal szemben. Nem, ezeket valóban nem kifogásoltam, de nem is nagyon bántam, mi lett munkám sorsa. Végre többé-kevésbé végigolvastam Ady verseit, nemcsak azt a korszakát, amelyről Király monográfiájának első kötete szólt, hanem az egészet.

1981-től kezdődően az ELTE-n tanítottam, s munkám középpontjába a Nyugat történetének és irodalmi körének feldolgozása került. Ehhez a megújuló irodalomtörténeti, irodalomelméleti módszerek alkalmazása mellett ideológiatörténeti, mentalitástörténeti megközelítésekre is szükség volt. Kisebb-nagyobb tanulmányaim, tanulmányköteteim ilyen körültekintéssel készültek. Egyetemi előadásaimban viszont a felmerülő kérdések nehezen követhető összetettségét időnként írói pályaportrékkal oldottam fel. Így került sor Babits, Kosztolányi, Móricz, vagy éppen Hatvany, Ignotus és Schöpflin Aladár bemutatására. És természetesen Adyra. Három nyelvteremtő költőnk van – mondtam a hallgatóimnak – az első Vörösmarty volt, aki diadalra vitte a nyelvújítást, a második Ady, aki utat tört a modernségnek, a harmadik pedig kortársunk, Tandori Dezső, aki a posztmodernség megalapítója a magyar irodalomban.

Amikor Ady költészetéről beszéltem hallgatóimnak, akkor a kultusza éppen lehanyatlóban volt, sőt, megszűnőben. Az utolsó (máig utolsó!) Ady-kultusz az 1970-es években zajlott, a centenáriumi évforduló táján, de nem írók, és nem irodalomtörténészek játszottak benne főszerepet, hanem egy színművész, Latinovits Zoltán. Az ő nagy erejű, szuggesztív versmondásai szerveztek rajongói tábort Ady köré, és vannak versei, amelyeket ma is az ő hangján hallok. Adódó alkalommal még egyetemi verselemzéseimre is hatással volt, hiszen a vers előadása is értelmezés. De a fellángoló kultusz nem tartott sokáig. Akkor már elkezdődött az értelmiség köreiben az a világnézeti-ideológiai válság, amely máig tart. A szovjet típusú szocialista rendszer gazdasági és politikai összeomlása a gondolatvilág jövőképének bezárulását is magával hozta. És nemcsak itt, a szovjet-blokk országaiban, hanem az egész euró-amerikai világban. A válság nyomán létrejövő katarzisban azonban nálunk feltűnt egy felszabadulás-élmény: a marxista történelemszemlélet és a marxista ideológia nyelvhasználatának uralma megszűnt. Lukács György és Révai József még a háború éveiben, a 40-es évek elején kidolgoztak egy irodalmi értékrendet, középpontjában Petőfivel és Adyval, aztán 1945 után melléjük került József Attila. Igaz, ami igaz, a legnagyobbakat választották ki. Lassan ez az értékrend is elenyészett. A János vitéznek, ennek a világcsodának a költőjét már a 60-as években kikezdte a sznobizmus. Petőfi? Jaj, te még ott tartasz? A 80-as, 90-es években aztán Ady is verdikt alá került. „Küldetéses vétó”? Hol vagyunk már attól a „tulajdonság nélküli ember” kontinensén – mondták fanyalogva az új (mára már nem olyan új) hermeneutikai értelmezések hívei. A hármasból csodával határos módon csak József Attila maradt meg zászlódöntés nélkül. Akkor is, ha párttag volt, akkor is, ha kizárták, akkor meg pláne, ha maga lépett ki.

Ebben a kialakuló légkörben kezdeményeztem Klasszikusaink címmel a 90-es évek második felében a Korona Kiadónál egy irodalomtörténeti kismonográfia sorozat megindítását. Nyolc kötete jelent meg, aztán abbamaradt, a kiadó számára nem volt eléggé „rentábilis” az irodalomtörténet. Bécsy Ágnes Berzsenyiről írt, Nagy Miklós Jókairól, Margócsy István Petőfiről, Nyilasy Balázs Arany Jánosról, Eisemann György Mikszáth Kálmánról, Tverdota György József Attiláról, Rónay László pedig Márai Sándorról. Én Adyt választottam. Ekkor kerültem igazán közel hozzá. Megragadott pátoszos, romantikus lelke, amit akkor a modernség és posztmodernség éveiben sokan lenéztek, sőt, elutasítottak az irodalmárok között. Azóta is előfordul, hogy azok, akik nagy garral papolnak az értékpluralizmusról, valójában mindig csak egy hangütés modulációját fogadják el. Így jött divatba előbb a groteszk, aztán már szinte kényszerítő erővel az irónia. Koronként olyanok is hangoztatták ezeknek a minőségeknek a hegemóniáját, akik hézagosan ismerik a vonatkozó szakirodalmat Hegeltől Giorgio Agambenig. Bár a magyar irodalom történetének valóban paradoxona, hogy az irodalmi modernség határdátumát egy vérbeli, mondhatnám virtigli romantikus költő fellépésével jelöljük. Az én szóhasználatomban a romantika persze nem az elmarasztalást kifejező szavak körébe tartozik. Értékmentes megállapítás. Az „új versek” merészen újak voltak, Ady egy sem elődeihez, sem utódaihoz nem hasonlító új költői szótárt teremtett, verseinek titkos, belső zenéje is hasonlíthatatlan volt, nemcsak természetében, hanem szuggesztív hatásában is. Ady nem költői hitvallásaiban, hanem költészetének karakterében, attitűdjében volt romantikus. A romantika nagy korszakának nagy lezáró költője volt, még Európa tágasságában gondolkozva is. Nyelvteremtő merészségével pedig inspirálója lett minden kísérletező törekvésnek, ami túlment a romantikán, inspirálója még Kassákéknak is.

Az attitűd és karakter (nem pontos szinonimái egymásnak) nem témavilág és nem stilisztika kérdése. Holisztikus fogalmak, egy korszak egészére vagy egy pálya egyik szakaszának egészére vonatkoznak. Nem lehet egy-egy alkotásban tetten érni őket, csak az alkotások sokaságának egészében. Ady verseinek ilyen értelemben felfogott attitűdje alapvetően romantikus. Azok közé tartozom, akik a szimbolizmus egész körét a romantika utolsó fellángolásának tekintik. Mert a romantika és romanticizmus a filozófiai összefüggéseit tekintve metafizikai alapokon nyugszik. (Ismeretes Richard Rorty különböztetése metafizikus és ironikus világnézet között.) A szimbólum, mint képi kifejezés mélyrétegében mindig metafizikai. Az allegória opcionális, lehet metafizika tagadó, mondhatja, hogy az idő fölött nincsen semmi, de hirdetheti Isten igazát. A szimbólum iránya nem megválasztható, lényege az időn túliság, valami transzcendens. De van a romantikának egy kis két betűs jele is, ha az kibújik, elárulja magát. Ez a két betű a személyes névmás egyes szám első személyű alakja, az „én”. Adynál Én, vagy még helyesebb róla beszélve úgy írni, hogy ÉN.

„Góg és Magóg fia vagyok én”. Evvel a sorral robban be a magyar szellemi életbe. Tartalmilag, nyelvtanilag a hátravetett személyes névmás nélkül ugyanazt jelenti a mondat. Ugyanazt? Korántsem. Ennek a mondat végére helyezett két betűs szónak ott, azon a mondatvégi helyen óriási információ értéke van. A hangsúlyozás mindig jelentésteli. Aki ilyen kiemelt hangsúlyt helyez az egyes szám első személyre, az még problémamentesen hitelesnek tartja a személyes identitást. Itt nem a vers „beszélője” szólal meg, ahogy manapság hívni szokták, hanem a személyes elkötelezettség. Az individuum eszméje a felvilágosodással került előtérbe, és a romantika vitte diadalra. A romantikában az identitás még szilárd talapzat és biztos fedezék. A modernség csupa bizonytalanság és meghasonlás. (A posztmodern nem egyéb, mint ennek a paroxizmusa, amely az identitás-nélküliség, tulajdonképpen a sorstalanság állapotát elemzi. Persze nem helyesli, hanem konstatálja.) Az „én” Adynál még problémátlan. A világ problematikus. Ady még mindent ennek a határozott, bizonytalanság nélküli „én”-nek a szemszögéből néz. Én és a világ, én és a szerelem, én és a nemzet, én és a költészet – ilyen formációt ölt nála minden tartalom. Babits már elbizonytalanodott, s panaszként írta: „Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban”. A filozófus Zalai Bélát pedig már megérintette a husserli filozófia, amikor úgy fogalmazott, hogy szeretnénk eljutni az Én-hez, de nincs honnan, mert mindig a tudatban vagyunk.

Már ötven éves voltam, amikor könyvem írása közben végre igazán birtokba vettem Ady életművét. Azóta nemcsak érzem és sejtem, hanem tudom, hogy mégis ő volt a legnagyobb. Mert a költői erőt nem lehet korstílusokkal vagy szellemi áramlatokkal mérni. Az új és régi nem esztétikai kategória. (A régi sem. Egy régi tárgy régiség-értéke nem azonos megmunkáltságának esztétikai értékével.) Számomra költészete egy szellemiséget fogalmaz meg, és ennek a szellemiségnek az elfogadását vagy elutasítását, de még a vele szemben tanúsított közömbösséget is erkölcsi kérdésnek tartom. Ez nemcsak esztétikai, nemcsak irodalomtörténeti állásfoglalás kérdése, hanem világnézetünk alapjait érintő erkölcsi álláspont. A tisztességes magyarságé és józan európaiságé. Széchenyitől Eötvös Józsefen át jön ennek gondolata Adyhoz és megy tovább az Európai irodalom történetét író Babitsig, aztán Bibó Istvánig és Illyés Gyuláig és a külhoni elzártságban élő Márai Sándorig. Ma, mintha megszakadni látszanék ez a szellemi vonal. Pedig az európaiság eszméje magában foglalja a keresztény kultúra egész hagyományát, s még tágabb és szélesebb kör is nála, mert termőföldje az Ószövetség és a görög kultúra, élő gyökere a latinitás.

Ady teljes meggyőződésével írta le az országomlás végső éveiben a „legfölségesebb internacionalizmus” szavát (Levél Gogának). Verseinek, publicisztikai írásainak sokaságában ostorozta az ország társadalmi állapotait, Jászi Oszkárral együtt ő látta legvilágosabban az elhibázott nemzetiségi politikát. Sejtette a véget, de nem tudta elfogadni. A mikor 1918 őszén már nagybetegen hozták fel Csucsáról Pestre, ahogy elérték a Tiszát, maradék erejével kimutatott a kocsi ablakán: idáig fognak jönni. Ez akkor már nem „talán” volt a szemében, hanem bizonyosság, de elfogadhatatlan bizonyosság. Csalódás is korábbi európai eszméiben? Azt azért nem hiszem.

A régi Erdélyt követendő mintaországnak tekintette, a magyar európaiság mintájának. Amikor 1905-ben rossz eszmék előrelendülését érzékelte a magyar politikában és a politikát kiszolgáló ideológia-gyártásban, Erdély történetét hozta példának a Nyugat felé tartás életerejére. A fejedelemségi Erdélyt kereste arra a kérdésre, hogy „tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok?” Aztán így folytatta „… Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. Jött a nagy égszakadás, jött a protestantizmus, és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik, hatodik vagy nem tudom hányadik honfoglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött, s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. „A nagy Kulturvolk a Rajna mentén még égette a zsidót, a dominikánus vérebek csaholtak mindenütt Nyugaton, Erdélyben agg és primitív lelkű magyarok nem féltek circumcisiót kérni kóbor rabbiktól, s szinte Ázsia szélén egy kis ország akadt, mely ki merte mondani, hogy az embereknek hite pedig az ő maguk dolguk.” (Egy ismeretlen Korvin-kódex margójára) Az 1908-ban meginduló Nyugat legelső száma is hasonló gondolatokkal teli tanulmányával nyitott: „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért.” (A magyar Pimodán)

*

Végezetül: mindig voltak kedvenc Ady-verseim. Diákkoromban a dallamos, szép hangzású Csinszka-versek. Aztán megértettem, hogy a Léda-versek mélyebbek, és ők teremtették meg a szerelmi költészet modern, új vonalát, amely aztán majd Szabó Lőrincen át jön máig. Később jöttek kedvenceimnek a magyarság-megvalló kuruc-versek, végül az „utolsó hajók” nagy tragikus versei. Most, hogy megöregedtem, elmúltam nyolcvan éves, most egy 1913-ban írt verse áll legközelebb hozzám, a Tiltakozni és akarni:

Hajh, megmaradni nagybetegnek, 
Sírba-rugandó idegennek, 
De élni, de élni. 

Barbárból, úrból nyűvé válni, 
Igaziból lenni akármi, 
De élni, de élni. 


Nem bánni immár semmit-semmit 
S nótáink bár rossz kölykök zengik, 
De élni, de élni. 

Ijesztgessenek a Jövővel, 
Ijedjek meg lehajtott fővel, 
De élni, de élni.

És gunnyasztva és meghajolva, 
Mintha tavasz sohse lett volna, 
De élni, de élni. 
De tiltakozni és akarni, 
De, jaj, még most, most meg nem halni, 
De élni, de élni.