A vaddisznókat a tölgyesben
nem zavarja törékeny léted, 
kikerülnek, ha zajt csapsz, 
megtűrnek maguk között.
Csak a motorbiciklik és betépett
fiatalok lármázása veri fel őket,
ilyenkor menekülőre fogják, 
és ha veszélyben érzik 
kicsinyeiket, támadnak. 
Nem értik a sok embert, 
akik nem tudnak mit kezdeni 
a lombba borult fákkal, 
és nem lelik örömüket 
a vörösbegyek párbeszédében.
Ha őzet látnak, összerezzennek,
talpukkal elnyomják a csikket, 
és szétköpködik a tökmaghéjat.
Az állatok jól érzik, 
betolakodott az ember közéjük,
megbontotta a természet rendjét.
Nem értik nyelvét,
s nem látják értelmét 
a tavaszi depressziónak,
a világgazdaságnak,
és a Covid19 névre hallgató kórnak, 
ami kikergette őket kényelmes, 
városi betonbarlangjaikból, 
a kocsmákból
és a neonfényes irodaházakból
ide, az árnyas lombok közé,
és a tisztás szélére,
hogy ellopják a fürjektől
a naplementék csendjét.