Ha Makkai Ádámról esik szó, először mindig egy véletlen találkozásunk villan elém. Már mindent tudtunk egymásról, amikor váratlanul „élőben” is összefutottunk. Két ismeretlen, akár tovább is mehettünk volna egymás mellett. A Petőfi Irodalmi Múzeum hűvös bejáratánál, nyári hőségben. Én munkahelyemen éppen egyik emlékező beszélgetésemet fejeztem be Vas Istvánnal, atyai barátommal, akit a palota kapujáig kísértem nagy tisztelettel, amikor egy korombéli, ismeretlen fiatalember is kifelé vonult a forró külvilágba. Köszöntötték egymást, majd Pista csodálkozva ránk kérdezett: – Ti nem ismeritek egymást? És kedvesen bemutatott minket egymásnak. Nagyot néztünk, látszott rajtunk, megörültünk a személyes találkozásnak. Pista utóbb elköszönt, Ádám jókedvűen ottmaradt. Jól esett, hogy egy nagy költő ismertetett össze bennünket.
Gondolom, mások is tapasztalják, hogy barátaik, ismerőseik nemcsak emberi értékeikkel, foglalkozásuk csodáival vannak jelen életükben, hanem valamilyen személyes képességükkel, amellyel találkozásaik során sajátossá teszik jelenlétüket a másik ember számára. Függetlenül a világban elfoglalt helyüktől, de még a jövő nemzedékek számára emlékezetessé váló munkásságuktól is. Magam részéről például, ha Esterházyról emlékezünk, az első pillanatban nem is az íróra gondolok, hanem irigységemre, hogy milyen elegánsan tudott egy-egy telefonbeszélgetést befejezni. Ki ne tudná, milyen nehéz ez? Vagy közelebbi példát is említhetek. Szabó Lőrinc monográfusaként ifjúságunk idején Fried Pista – ma már emeritus professzor – barátom éppen Ignácz Rózsával, Ádám édesanyjával hozott össze egy délutáni beszélgetésre. Őrzöm persze értékes emlékező szavait is a költőről, de ha visszagondolok, mindig méltóságteljes tekintete jelenik meg emlékezetemben, ahogy a neves színésznő és értékteremtő írói nagyság fogadta, erdélyi nagyasszonyként, bemutatkozó kézcsókomat.
Ádámmal, akkor két ellentétes világban élő nemzedéktársak lévén, sok mindenről egyeztettük nézeteinket, régebbi hazai emlékeinket, többek között a gimnazista kori országos tanulmányi versenyen való eredményeinket. Vele is monográfiám tárgyáról beszélgettünk, hiszen első felesége Szabó Lőrinc sógornőjének, Mikes Margitnak volt a leánya, sokat voltak együtt, mielőtt a forradalom után az ország elhagyására kényszerültek. És miről beszéltünk, amikor később, már nem emigránsként, hanem világhírű külföldi nyelvészprofesszorként ünnepelték hazalátogatva, a kolozsvári egyetemen pedig az ő tankönyvéből tanították általános nyelvészetre rajongóit, az akkoriban felnövő magyar költőket, valamint az egész irodalmi élet számon tartotta azt az antológiát, amely ezer magyar versnek angol nyelven megnyitotta a világismertséget? Nem a szakmáról. Nem arról, amit úgyis tudunk egymásról.
Hanem mintha egy szalonban, jó társaságban, életünk menetéről beszélgetnénk, mintha tegnap is találkoztunk volna, és holnapra ismét várna ránk egy újabb frissítő eszmecsere a világ dolgairól. Mintha örökké együtt lennénk. Miként valaha a dufart hűvösében, és utóbb, séta közben feleségével, hármasban a Fészek klubból már itthoni, budai lakásukba hazatérőben. Hiszen egy társasághoz tartozunk. Egy nemzedék tagjai vagyunk, és a viták heve helyett az összetartozás örömét élvezzük. Tudják, milyen nehéz dolog ez? Találkoztunk a Nádor-teremben, a Liget szélén, a forradalomra emlékező verses művének bemutatóján is. Ekkor már betegségekről is szót váltottunk. De ha rá gondolok, a Fészekből hazafelé vezető út, a nyáresti búcsúzkodás természetessége emlékeztet leginkább a nagy, generációs társ földi jelenlétére.
