Az apró dolgok szinesztéziáját
nem bántja a világ agóniája.
A rét megtelik virágokkal,
a kiadós esőzéstől
hatalmasra nő a fű.
A csendet a napnyugtával,
amit itt a dombon megfigyelsz,
nem kötheted csokorba,
nem szakíthatod le,
mint imént az orgonát
vagy a sárga bóbitás kankalint,
az otthonod vázájában életképtelen,
mint ahogy te is egy ideje,
te, aki fák, füvek,
állatok nyelvén beszéltél gyermekkorodban,
és mesét írtál a szélnek,
ismerted a vadon minden rezdülését.
Artemisz nevetne azon,
hogy rettegsz a kóbor kutyáktól,
a fák susogó lombjai mögé
vadat képzelsz,
holott az erdő rég halott.
