Látom a láthatatlant
az égre kinagyítva,
a tévé és a hírlap
naponta azt virítja,
színét pirosban, kékben,
sárgában váltogatja,
megvalósítja minden
formában, árnyalatban,
nyakláncon rubint lenne,
zafír a fülön-függőn,
valódi kincsnek tetszhet,
ami különben szörnyű,
szelíd gesztenyetüskék,
pedig tapadó csápok,
szívják a sejtek nedvét,
mint görény a tojásból,
bár a merész hasonlat
közelít lényegéhez,
nem csupán egy tyúkólra
való pusztítást végez,
egyetlen szál fehérje
kozmikus mohósága
hányta a denevérek
torkából a világra,
amikor hírét vettük,
bármilyen hihetetlen,
már ideért keletről,
a szélnél sebesebben,
gondolatban is terjedt
a szavak permetén túl.
hiszen maga az ember,
a megtestesült vírus,
aki lélegzetével
megfertőzheti párját,
a páros élet vége
a kollektív bezártság,
reszketnek bent a vének,
kívül nehéz üresség,
tétován nézek széjjel,
mi van itt, s mi lehet még?
