Amikor Budapesten
leszálltam,
már néhány nap óta
ugyancsak forrongott
a város.
Miután Ferihegyről
a Rózsadombra
érkeztem,
bekapcsoltam a televíziót,
éppen
élő közvetítés folyt
a Kossuth térről,
s máris tudtam,
hogy nem ücsörgök
egyszál magam
a puszta szobában,
pár percbe se telt,
és mentem a szimatom után,
tudva, hogy előbb-utóbb
rálelek az odavezető útra.
Átkeltem
a Margit-hídon,
majd követtem rakpartját
a Dunának,
amelynek korántsem
kék hullámaiban
ott tükröződött
a Parlament
a Kossuth téren,
ahol tényleg
forrongott és zúgott.
A percről percre
dagadó tömeg
a kormány
azonnali lemondását
követelte,
s különösen
a miniszterelnököt szidta,
aki egy titkos ülésen
csúfot űzött
a nemzetéből:
s hogy e gyűlés hanganyaga
kiszivárgott a sajtóba,
elkezdődött a haddelhadd.
Friss péksüteményként
árusították
a Pinocchio-orrú
miniszterelnökös
trikókat
eme feliratokkal:
– Aki hazudik, az lop!
vagy
– Elkúrtad te böszme,
ami lengyelül azt jelenti:
– Kto kłamie, ten kradnie!
vagy
– Spieprzyłeś durniu.
Valaki elkiáltotta,
hogy vegyék be
a Parlamentet,
támadják meg a laktanyákat,
nyissák ki a börtönöket,
emeljenek barikádot
a Corvin közben,
mint ötven évvel azelőtt,
más azt harsogta,
hogy mondják fel
a trianoni békeszerződést,
megint más azt,
hogy csak és kizárólag
a Kárpátia zenekar
lemezeit vegyék,
és ne hallgassák
az Omega
és a Locomotiv GT,
Kóbor János
és Presser Gábor
ósdiságait.
De mégis…
a közeli
kávéházakban
a „Gyöngyhajú lány”
és a „Ringasd el magad”
több évtizedes slágereit
játszották folyton-folyvást
a zenegépek,
a dalokat,
melyek nélkül
megáll az élet
Magyarországon,
Lengyelországban,
Európa-szerte.
Fordította: Kovács István
Illusztráció: Orosz István
