Európa hanyatlását megpecsételte a jaltai konferencia. A háború előtt a négy kontinentális nagyhatalom: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország még együtt mérte ki Münchenben Csehszlovákia sorsát, most így vagy úgy mindannyian visszaszorultak.

Régiek ábrándja

Nagy-Britannia még mindig nagyhatalomnak tetszett: elvégre ő adta a jaltai konferencia egyik vezetőjét. De ez merő ábránd volt: a brit eszközök jelentős része az Egyesült Államok tulajdonába került a háború alatt, és az ország súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdött. Ráadásul a fontot felváltotta a dollár a Bretton Woods-i megállapodásokkal 1944-ben létrehozott globális pénzügyi rendszerben. Görögországban és Törökországban meg a britek éppen átadták a hatalmat az amerikaiaknak. Franciaország külön esetnek számított, Jaltában ugyan nem volt jelen, de a győztesek táborába való felvétel küszöbén állt, Nagy-Britannia támogatásának köszönhetően, amely nem akart egyedül maradni Washington és Moszkva között. A két birodalmi hatalom azonban súlyos problémával szembesült: a gyarmatok a két világháború között még nagyhatalmi kritériumnak számítottak, de 1945-ben tehertétellé váltak. Az értékek megváltoztak, a gyarmatbirodalmak immár a gyengeséget jelezték. Még véget sem ért a háború, új nacionalizmusok lángoltak fel, új háborúkat, kiadásokat és politikai megosztottságot idéztek elő.

Újak feltűnte

A jaltai konferenciával két olyan szuperhatalom lépett a színre, amely korábban nem töltött be ilyen szerepet. 1920-ban az Egyesült Államok kivonult az európai színtérről, hogy az amerikai kontinensre és az ázsiai–csendes-óceáni térségre koncentráljon, a Szovjetunió pedig 1934-ig, a Nemzetek Szövetségébe való belépéséig nagyrészt el volt szigetelve. Az első világháború után a nemzetközi diplomácia még Európában, Genfben összpontosult. Ez 1945-ben végleg megváltozott. Az amerikai túlerő gazdasági, pénzügyi és természetesen katonai téren is érvényesült. Az amerikaiak ráébredtek, hogy többé nem vonhatják ki magukat a világpolitika feladatai alól, ahogyan az első világháború után megpróbálták. Tudták, hogy túl hatalmasak ahhoz, hogy ne tartsák békeidőben is kézben a gyeplőt: 1917 és 1941 is bizonyította, tetszik, nem tetszik, be kell avatkozniuk. Ezért úgy döntöttek, átveszik az irányítást.

A szovjet puha hatalom

Irányítaniuk azonban az Szovjetunióval együtt kellett. A szovjetek nem gazdasági vagy pénzügyi hatalommal, hanem egyéb jelentékeny erőforrásokkal rendelkeztek: az óriási Vörös Hadsereg Jugoszláviát kivéve megszállta egész Közép- és Kelet-Európát, és az amerikai atomfölény is csak ideiglenesen tartott. Mi több, a Szovjetunió roppant presztízsre tett szert 1941 utáni háborús erőfeszítései és jól szervezett propagandája révén (lásd Berlin fölött lobogó zászlaját). Ez a puha hatalom tükröződött Sztálin valóságos – nemcsak kommunistabarátok köreiben érvényesülő – népszerűségében, a francia és az olasz kommunisták választási előretörésében: szavazóik több mint huszonöt százaléka pártonkívüli volt.

Az osztozkodás mítosza

Újra és újra halljuk a jaltai felosztás mítoszát, csakhogy Sztálin, Roosevelt és Churchill semmit sem daraboltak föl. Már csak azért sem, mert ha osztozkodtak volna, máig ott civakodnának, ám a konferencia jól ment, a szívélyes légkört nem zavarták meg azzal, hogy országokat hasítsanak szét egymásnak adva. Ha hátsó szándék vezérelte is őket, a hangsúlyt mégis a Nagy Szövetségre és a Harmadik Birodalom vereségére helyezték. S nem akarták felosztani egymás között az európai kontinenst. A nyugatiak nem szándékozták a Szovjetunióra hagyni Kelet-Európát, éppenséggel azt kívánták, hogy az ottani népek maguk választhassák meg vezetőiket. Sztálin pedig a maga részéről Nyugat-Európára összpontosított: a német, az olasz és a francia társadalmi-politikai helyzet alapján meg volt győződve: a világforradalom ott bontakozik ki először, ebbe vetette minden reményét. Kelet- és Közép-Európa politikai szövetéből kiindulva nem hitte, hogy ott rövid- vagy középtávon győzhet a kommunizmus. Sokkal inkább tűnt valószínűnek, hogy a kommunisták először Nyugaton tudják megragadni a hatalmat, esetleg a szociáldemokratákkal szövetségben. Addig is a Vörös Hadsereg kelet-közép-európai jelenléte azt jelentette, hogy a politikai légüres teret ki lehet aknázni mindaddig, amíg ezeket az országokat az „új Nyugat” és a megnagyobbodott Szovjetunió egyaránt szorongatni nem kezdi.

A Szovjetunió természetesen rendelkezett befolyással a térségben 1944–1945-ben, de neki is tekintettel kellett lennie a történeti összefüggésekre és a napi valóságra. Ne feledjük, 1945 elején Magyarországon alig volt harmincezer kommunista, közülük sokan Moszkvából tankokkal érkeztek.
A román kommunista párt tagsága ugyanígy nem érte el a harminchatezer főt márciusban. Júniusra ez a szám hétszázezerre nőtt, de az óriási létszámbővülés a szinte korlátlan tagfelvételnek volt köszönhető: nem foglalkoztak azzal, hogy vajon a korábbi vasgárdisták mennyiben lesznek hűségesek, ha Románia menet közben kommunistává válik.

A nyugati elvek (demokratikus választás) és a szovjet számítások (Nyugat-Európában húsz-huszonöt százalékot tesznek ki a kommunisták és szocialisták) alapján jelent meg a Nyilatkozat a felszabadított Európáról. Ez kimondja: „Európában a rend helyreállítását… úgy kell megoldani, hogy az lehetővé tegye a felszabadított népeknek… a maguk választotta demokratikus intézmények megteremtését.” Ez az alapvető szöveg először teszi a szabad választásokon alapuló demokrácia elvét az európai közjog normájává. Kelet-Közép-Európa kommunistává tétele visszatekintve eleve elvégeztetett ténynek tetszhet, ám valójában nagyon is bonyolult folyamatként valósult meg.

Mi a jaltai konferencia mai üzenete?

A helyzet mára megfordult: akkor a szövetségesek együtt legyőzték Hitlert, most viszont a hatalmak egymásnak feszülnek a tekintetben, hogy erőszakkal eszközölhető-e területi változás. Ráadásul amíg Moszkva 1945-ben óriási presztízsnek örvendett, 2025-ben rosszabb hírben aligha állhatna. Amíg Sztálinnak sikerült rehabilitálnia magát 1941-ben, addig Putyin a Nyugat szemében egy latorállam diktátoraként viselkedik, amit mi sem bizonyít jobban, mint a május 9-i díszszemle vendégeinek listája. Az Egyesült Államok nemzetközi megítélése is romlott, de nem ehhez fogható mértékben. Az egykori jaltai szövetségeseket – ellentéteiktől eltekintve – összeköti, hogy hajlandók az erőszakos területfoglalást elismerni. Trump közölte, hogy Putyin „olyan pokolian elbánhat az európai országokkal, ahogy akar”, ha nem hajlandók eleget költeni tulajdon biztonságukra. Ma az európaiaknak maguknak kell csapataikkal szavatolni biztonságukat. 1945 februárjában azonban az Egyesült Államok elsőrendűen a felszabadítandó Európára összpontosított. Az ázsiai–csendes-óceáni térségre csak később fordított figyelmet. Mára a távol-keleti térségre koncentrál, az európaiak meg, úgy tűnik, csak magukra számíthatnak.

Vezényelni a nemzetközi rendszert

Gyakran halljuk, hogy Oroszország szét akarja rombolni a jaltai konferencia kialakította nemzetközi rendszert, amely magában foglalja az ENSZ-t mint a nemzetközi ügyek szabályozásának eszközét, illetve azt az elvet, hogy minden népnek joga van megválasztani a saját kormányformáját. Csakhogy ez mára tényszerűen nem áll: mivel nem aszerint a nemzetközi rendszer szerint élünk, amelyet a jaltai tanácskozók létre akartak hozni, Putyin éppenséggel az 1945. tavaszi helyzetet reméli újrateremteni, ő akarja vezényelni a nemzetközi rendszert, körülhatárolni „védelmi sávját”, azaz elismertetni területi hódításait, miként Sztálin tette az 1939–1941-ben megszerzett balti államokkal és Kelet-Lengyelországgal (ne feledjük, 2014 óta törvény tiltja a Molotov–Ribbentrop-paktum bírálatát).

Hogy lehet visszaállítani Jaltát?

Oroszország Ukrajnában tudvalevőleg újrajátssza a második világháborút, a nagy honvédő háborút, azzal, hogy Kijevből kiveri a Putyin által odaképzelt nácikat. Ebből az első jelenetből logikusan következik annak a jaltai konferenciának a megismétlése, amely révén Moszkva a háborúból megerősödve emelkedett ki.

A három Jaltában tanácskozó vezető olyan új világrendet képzelt el, amelyet az erőegyensúly, pontosabban az ENSZ legitimálta megállapodásuk tart fenn. Ez a szervezet lehetőséget biztosított a nagyhatalmaknak, hogy partnereket, diplomáciai ügyfeleket nyerjenek meg a Közgyűlés részvevői közül, különösen miután a gyarmatok megszűntével számos új ázsiai és afrikai tagállam akarta így is kifejezésre juttatni elszakadását az európai érdekektől. Ebből a szemszögből az ENSZ nem volt más, mint kompromisszum a reálpolitika és az idealizmus között: a Közgyűlés az idealizmust, a Biztonsági Tanács pedig a pragmatizmust testesítette meg, érvényesítve az oligopólium akaratát. A nemzetközi rendszer történetében az idealizmus csakis a reálpolitikának köszönhetően érvényesülhetett: 1924-ben például az európai megbékélést a Dawes-terv biztosította dollárok tették lehetővé, a helsinki egyezménynek az emberi jogokat illető harmadik csomagját pedig a szovjet blokk területi sérthetetlenségének elismeréséért cserébe fogadták el. Ma az európai szolidaritás kibontakozik, de nem a nagyszerű elvek, hanem az orosz fenyegetés hatására.

Demokrácia jelzőkkel

A Nyilatkozat a felszabadított Európáról a győzelem mércéjét a demokrácia helyreállításában jelölte meg. Mi több, a demokráciát liberálisan értelmezte. Ugyanakkor ennek az értelmezésnek az alkalmazását a Szovjetunió azonnal kétségbe vonta, azt állítván, hogy a demokrácia értelmezése nyitott, a szovjet változat ugyancsak érvényes (a kollektív jogokat csak az egyenlőség érvényesítése biztosítja). Az európai porondon mintha visszatérnénk a demokráciának ehhez a sokféle értelmezéséhez. Az, hogy egyre több rezsim látja el a „demokráciát” jelzővel, kétségeket támaszt. A „populáris demokrácia” fogalma Nyugat-Európában született, az „illiberális demokráciáét” szintén külső megfigyelők alkották. A „liberális demokráciától” pedig a nemzet, sőt a „civilizáció” érdekében kell elhatárolódni. Ahogyan 1945-ben, a széthúzás Moszkva érdekeit szolgálta, a hatalom kapujában olyan Európa-ellenességet hirdető jelöltek tűntek föl, akiket Putyin támogat. Az, hogy a stabil demokrácia alapjait illetően felbomlott az egyetértés, aláaknázza az európai szolidaritást és biztonságot.

A Taganka téri metróállomáson idén helyreállított Sztálin-dombormű, az eredetit (1949) a hruscsovi enyhűlés idején 1963-ban bontották le (forrás: nord794ub, CC BY-SA 4.0 / Wikimedia)

 

Sztálin rehabilitálása

A jaltai rendszerhez való visszatérés egyet jelentene a népek önrendelkezési jogának instrumentalizálásával is. A nemzetiségek jogára hivatkozva érte el Sztálin, hogy Belarusz és Ukrajna 1945-ben tagja lehessen az ENSZ-nek, de nem kellett számolnia ennek következményeivel, hiszen minden hatalom a Kommunista Párt kezében volt. E tekintetben is újból instrumentalizálja Putyin az önrendelkezést: az agresszió eszközeként a kollektív biztonság lerombolására használja. Ez magyarázza, hogy Oroszország miért rehabilitálja 1939–1945, a kommunizmusmentes második világháború Sztálinját.

Elhangzott a Habsburg Ottó Alapítvány és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézete által szervezett Jalta vagy Helsinki? című nemzetközi konferencián 2025. május 12-én.

 

A szerző történész, a Sorbonne tanára

Angolból fordította: Pásztor Péter

Nyitókép: A szovjet zászló kitűzése Berlinben a Reichstagra 1945. május 2-án, Jevgenyij Kaldej nevezetes felvétele (CC BY-SA 4.0 Wikimedia)