Hallom, a dolgok új vagy megújult vallási értelmét kereső fiatalabb nemzedék „a tisztelethez való visszatérést” óhajtja. Már 2003-as Is there a Sabbath for Thought? Between Religion and Philosophy (Van-e a gondolkodásnak szombatja? Vallás és filozófia) című munkámban foglalkoztatott a kérdés. Ebben arról a fajta „eredeti tiszteletről” beszélek, amelyből nemcsak a szigorúan vett vallás, hanem az igazságba vetett bizalom is táplálkozik, amely a tudományos kutatást is áthatja. Most ismét a tisztelet témájánál kötök ki. Néha úgy állítják be a tudományos gondolkodást, mintha ellentétben állna a tisztelet szellemével, sőt ellensége is annak. Időnként, akárha a modernitás által tudományos haladásnak nevezett dologért cserébe a tisztelet csökkenésével, mi több, elvesztésével kellene fizetnünk. A tudomány és a modern filozófia kísértést érzett arra, hogy elutasítsa a tiszteletet és anyaméhét, a vallást, hogy képességeit a célravezető hasznosítás és a racionális felvilágosodás érdekében fejlessze. Aggodalmam: tisztelet híján az eredeti csodálat számító kíváncsisággá satnyul. Javaslatom: ha elmulasztunk visszatérni az „elemi tisztelethez”, azt a kockázatot vállaljuk, hogy eltorzítjuk vagy aláássuk a tudományos kutatást hajtó igazmondás szellemét, és behódolunk a szcientista valótlanságnak. A tisztelet kétértelműségét és elkerülhetetlenségét kívánom feltárni, nem egyszerűen a vallás, a tudomány vagy a filozófia érdekében, hanem azért, mert szorosan összefügg az ember jóllétével.

Lét iránti fogékonyság

Számos modell taglalja a vallás, a filozófia és a tudomány összefüggéseit, de mindegyik, ha igaz, másképpen veszi ki részét az igazság iránti tiszteletből, amelyet egyik sem ragad meg a maga teljességében. A vallás, a filozófia és a tudomány meghatározott formái a meghatározás olyan forrásaira mutatnak rá, amelyek meghaladnak minden egyszólamú értelmezést. Ezek a fejlemények a lét iránti eredeti fogékonyságunkból fakadnak, amelyet azonban nemkülönben elrejthetnek, eltorzíthatnak vagy elárulhatnak. A tisztelet alighanem többet mond el nekünk erről az eredeti fogékonyságról, mint a később született tudományos és filozófiai okfejtések. A vallás, mondhatnánk, közelebb áll ahhoz az anyához, akitől azt kapjuk, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Amikor azt állítjuk, hogy „felnőtté váltunk”, felhagyunk azzal, hogy a létet tisztelettel nézzük. Elfelejtjük vagy eláruljuk ezt az anyától kapott korai ajándékunkat. Tisztelet híján az ember szörnyeteggé lesz.

Annál inkább elgondolkodtató

Minek foglalkoznunk a tisztelettel? Az a benyomásom, hogy a vallás, a tudomány és a filozófia kölcsönhatásáról szóló legtöbb okfejtés elsősorban az utóbbi kettő által legfontosabbnak tartott kérdésekre helyezi a hangsúlyt. Így aztán elmerülünk olyan kérdések taglalásában, mint hogy a vallás mennyiben észszerű, mennyire felel meg a törvényszerűségek és az érthetőség tudományban megtestesülő keresésének, illetve hogy mennyiben autonóm az önmagáért gondolkodó gondolkodás a filozófiában, és így tovább. Ritkán keveredünk olyan párbeszédbe, amelyben teljes komolysággal merül föl a kérdés: mit szól a tudomány és a filozófia azokhoz a kérdésekhez, például a tisztelethez, amelyeket a vallásos emberek tartanak fontosnak? Megáll-e a válaszuk? A tisztelet látszólag csak mellékesen vagy járulékosan érinti a filozófiát és a tudományt, de vajon éppen ezért – illetve azért, mert mégis bensőséges viszonyban áll a tőle mégannyira idegenkedőkkel – nem annál inkább elgondolkodtató?

Ébresztés

Minek beszélnünk árulásról a tisztelet kapcsán? Legalább két dolog merülhet itt föl: vagy az, hogy mi áruljuk el a tiszteletet, vagy pedig az, hogy a tisztelet árul el minket. A másodikkal kezdem, mert összefügg azzal a kísértéssel, amely a tudományos ismeret egyik elterjedt önképével jár. Ezen azt értem, mondják, hogy a tisztelet rabjává tesz minket másoknak, másnak, például az egyház tekintélyének és obskúrus hagyományainak vagy az állítólag avítt gondolkodásmódnak. A tisztelet elárul minket, mert megszűnünk a magunk fejével gondolkodni, és egyfajta varázs vagy babona alá kerülünk. Mit tesz a tudományos ismeret? Megtöri a varázst, fölver minket álmunkból, a tisztelet igézetéből. Bizonyos értelemben kimondja a halálos ítéletet a vallásra.

Gyökérirtás

Megengedhetjük természetesen, hogy csak bizonyos vallási előfeltevések teszik lehetővé a tudomány felmutatta és fejlesztette racionális ismeretbe vetett bizalmat. Azt akarom mondani, hogy a lét némely tudományos egyszólamú értelmezése arra utal, hogy ez a bizalom olyan irányba fejlődik, hogy a tisztelet gyökereinek fokozatos kiirtására csábítson minket. Igen ám, de mi van, ha ezek a gyökerek a tudomány tulajdon gyökerei? Mi következik ebből? Ha a tudomány nem ereszti gyökereit mélyebben a vallás forrásaihoz, nevezetesen annak ontológiai tiszteletéhez, ami értékében felülmúl minket és tudományunkat, idővel olyan növénnyé lesz, amely felülről lefelé próbál nőni, a maga alkotta mennyországából lefelé a földre, amelyet be akar borítani. Hanem utána kiiktatja a mennyországot, és elfödi azt a termékeny talajt, amelyben valójában saját egészségesebb növekedésének sötétebb forrásai rejlenek.

Elszakadás a finomságtól

Tegyük fel, hogy vallásosságunk bensőségesebb kapcsolatban áll a dolgok ontológiai gyökereivel, mint a tudomány és a filozófia. Ha ez így van, akkor a tisztelet elárulása lehetővé tenné, hogy a bennünk rejlő szörny felébredjen, és kiszabadulva teljes autonómiát keressen. A tisztelet nem jelent egyet a figyelemmel. A csodálat összefügg a tisztelettel: lásd Shakespeare Mirandáját [mirandus, ’csodálatos’]. A tiszteletben van alázat: elismerjük valami felsőbbrendű értékét, nem helyezzük magunkat előtérbe. A szörnyűség tetteti a csodálatost: elállítja lélegzetünket; mértéktelen, és ezért az iránta való vonzalmunk rokon a vallásos tisztelettel. Az isteni sötét ikerpárja néha éppen úgy fest, mint az isteni. Hogyan lehet megkülönböztetni az ikreket? Finomság dolga. Nincs geometria, amely elválasztaná őket. A vallásos gyakorlat buzgósága tartja fenn ezt a finomságot. A tisztelet finomság. Ha a tudomány elveszíti és elárulja a tiszteletet, mert úgy véli, hogy a tisztelet elárulja őt, akkor elszakítja-e magát a finomságtól?

 

Gergely Réka: Gúzsba (2024) 

 

A varázstalanított világ szürke hajnala

Megannyi tudományos felvilágosító kimondta: a tisztelet nem más, mint önként vállalt gyámság; elárul minket, mert megakadályoz a gondolkodásban, márpedig gondolkodni kritikusan kell; a tisztelet meghódol, igenel, szentesíti a másikat, és így cinkos abban, hogy a másik megússza az esztelenségét. Ha tudományosak akarunk lenni, tegyük félre a tiszteletet. A tisztelet félrevezet, melegágya az ábrándozásnak, saját vágyképeinket láttatja a másikban (Isten mint vágybeteljesítés). A tudományos észszerűség hideg zuhanyára van szükségünk, hogy felébredjünk a varázstalanított világ szürke hajnalára.

Mit tesz a tudomány? Varázstörőként lép föl. Mely varázslatokat tört meg? Egyebek közt a boszorkányságot, amelynek idejében Európa-szerte szörnyeteg vallásos szekták háborúztak egymással a szent szeretet Istenének nevében. Mit tesz a varázs? Béklyóba ver, akit ér. Akiken fog, azok saját akaratukból nem tudnak kiszabadulni alóla. Külső erő, akár a mennydörgés, kell ahhoz, hogy észhez térjenek. Ám mi van, ha a varázs az egész kultúrát, az egész korszakot áthatja? Akkor honnan jöhet az a mennydörgés, honnan hasít belénk az a külső erő, amely felébreszt? Ne feledjük a kérdést. És ami még rosszabb: tegyük fel, hogy megtörik a varázs, felébredünk, de csak azért, hogy egy másik varázslat kössön meg minket?

A végesség folyamatos álma

Ezt mondja a tudomány: a tisztelet elárul minket, el kell utasítanunk a tiszteletet, és akkor az nem árul el minket, mi pedig tudni fogunk. De vajon túl messzire megyünk-e, ha ezt kérdezzük: a tudományos ismeret kísértése maga mindig elárulja a tiszteletet? Az a tény, hogy elutasítja a tiszteletet, amely állítólag elárul minket, önmagában nem a tisztelet elárulása-e, amelynek végső következménye nem a megvilágosodás, hanem a sötétség újbóli beköszöntése? Az új varázs: a megvilágosodás maga is sötétség. A felvilágosult modernitás mondhatja, hogy felébreszt minket a premodernitás varázslatából. A posztmodernitás pedig állíthatja, hogy felébreszt minket a modernitás varázslatából. Mi van azonban, ha a „felébredést” – amely híjával van az igazi tiszteletnek – nemigen tudjuk megkülönböztetni attól, hogy új varázslat alatt vagyunk? „Felébredünk” a régi varázslatból, hogy új varázslatba essünk, de csak a végesség folyamatos álmára „ébredünk”. Ragaszkodunk ahhoz, hogy minden létezőt bizonyos módon érthetővé tegyünk, és végül oda lyukadunk ki, hogy minden értelmetlen, leginkább mi magunk. A túl sok fény megvakít. Minél boldogabbak leszünk, annál nyomorultabbnak érezzük magunkat.

Ilyesféle sejtelmek támadhatnak azokban, akik a tisztelet visszatérésére, a tisztelethez való visszatérésre vágynak. Szó nincs arról, hogy megtagadjuk a tudományos kutatást hajtó igazmondás szellemét. Inkább arról lenne szó, hogy elhárítjuk a lét iránti fogékonyságunk akadályait, és olyan tisztelettel élünk, amely nem erőlteti magát a valóságra, hanem megnyit minket az előtt, ami több, mint mi magunk vagyunk.

Végső soron ezt a „többet” aligha érthetjük meg az isteni nélkül: az isteni meghaladja meghatározásunkat, túlmeghatározott meghatározott lényekhez és tulajdon önmeghatározásunkhoz képest. Megnyitottak vagyunk, mielőtt megnyitnánk magunkat. Bensőnkbe hasít annak csodálatos tudata, amit az igazságos teremtés önzetlenül megad. Az ehhez való hűség megkívánja a vallás, a filozófia és a tudomány gyökereinél található tiszteletet. Azt ki nem merítheti senki; az mint a „több” iránti benső fogékonyság kimeríthetetlen, ám mégis mindannyian elárulhatjuk.
Váltig megújulásra hív.

 

Fordította: Pásztor Péter

Előadás-változata elhangzott a HUN-REN szervezte SciFair 2025 – Tudomány, hit és vallás csúcstalálkozón 2025. október 10-én.

Nyitókép: Gergely Réka: Az éj mélyén tündöklően ragyog a nap, Hommage à Zeami Mitokijo (2023)