Nem ez volt az első közeli találkozása a halál lehetőségével, még ha az előző alkalom szinte ártatlan, idillikus körülmények között történt is. Egy évtizeddel korábban, még budaörsi káplánként, öt hónappal doktorrá avatása után Ervin Gábor nyaralni indult a Balatonhoz. Csónakot bérelt, a tó közepére evezett. Talán a gondolkodói magányt kereste, hogy készülő művein töprenghessen, hiszen ezután sorban jelentek meg írásai a katolikus lapokban (Korunk Szava, Jelenkor stb.), filozófiai szakfolyóiratokban, sőt hamarosan napvilágot láttak fordításai és önálló könyvei. Hirtelen vihar támadt, a csónakja felborult. Őt pedig már-már elnyelték a hullámok, amikor egy motorcsónakos felfigyelt rá, és odaúszva hozzá kimentette, ahogy a Kis Ujság 1935-ben beszámolt a szinte csodás esetről.

A nagypolgári sarj

Ervin Gábor zsidó származású családba született 1912. január 24-én. Édesapja, Ervin Kálmán (1869–1933) bankigazgatóként tevékenykedett (úgyszintén pénzintézeti vezető fia volt a nálánál jóval többet emlegetett, habár más értékválasztásokat követő magyar filozófus, Lukács György). A család 1919 augusztusában – talán az átélt kataklizmák hatására – katolizált. Ervin Gábor a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult, ahol végig kitűnő tanuló volt (a testnevelés kivételével), önképzőköri munkái közül– a Naphimnusz ferences jubileumának évéből nézve – kiemelkedik dolgozata Assisi Szent Ferenc természetszeretetéről.

Lelkivezetés

A kezdetektől fogva egyházi pályára készült, 1930 nyarán a piarista és ferences rend helyett egyházmegyés papnak jelentkezett. 1934. július 24-én szentelték, 1935 februárjában szerezte doktori fokozatát. Szentelése után először vidékre (Szomor), majd még ugyanebben az évben Budaörsre kapott kinevezést. 1936 őszétől hittanár az angyalföldi Salvator nevelőintézet iskolájában és tanítónőképzőjében, ahol Mária-kongregációt alapít, diákjai körében fejlődéslélektani kutatásokat végez, karitatív kirándulásokat szervez és nyilvános előadásokat tart. 1943 őszétől hitoktatói tevékenységét a híres Patrona Hungariae Leánygimnáziumban folytatta.

Káplánként bekapcsolódik a falukutatásba, első önálló, a Korunk Szavában megjelent nyilvános írásában az országunkban „tátongó szakadék”-ot kifogásolja és a „szociális gondolkodás mélységesen magyar szellemé”-t tartja kívánatosnak népiskoláinkban (1935), majd tehetséggondozási rendszerre tesz javaslatot, és nyugat-európai jó példákról – a francia szegénymisszióról, a belga munkáspapokról, az olasz szegénykórházakról, az angol morális megújulásról – értekezik. Miként a Katolikus Nevelés beszámolt róla, hittantanárként a Bibliából vett, „gyerekeknek legkedvesebb”, „szülőket könnyekig” megható jeleneteket alkalmaz színpadra (1936), a Szent Tamás-i istenérveket pedig „tejeskása-puhaságúra” főzve mutatja be diáklányok számára (1942). Ezek a tapasztalatok fordíttatják le vele Pierre de Bérulle A lelkivezetésről című munkáját (1937) szülők és nevelők számára, majd filozófiai mesterének, a neotomista Reginald Garrigou-Lagrange-nak A megkezdett örök élet című lelkigyakorlatos könyvét (1938, 1997). Végül Rövid szentbeszédek című kötetében (1940) adja közre a tanévet felölelő – főként városi középosztálybeli lányoknak szánt – exhortációit, Mutasd meg az Atyát címmel saját triduum-konferenciabeszédeit (1940) és a tágabb közönséget megszólító, Krisztusi nagykorúság című bérmálkozási felkészítőjét (1941).

A filozófusi pályakezdés

Ezzel párhuzamosan bontakozott ki tudományos karrierje. Még szentelése előtt belépett a Szent István Társulatba, majd 1935-ben pártoló tag lett az Aquinói Szent Tamás Társaságban, az önálló magyar katolikus filozófia e fórumában, ami – ékes bizonyítékaként a korabeli magyar katolikus gondolkodás versenyképességének – nemcsak taglétszámában vetekedett a világi Magyar Filozófiai Társasággal, hanem alapításának időpontjában meg is előzte azt. Az Aquinói Társaság hamar felismerte Ervin tehetségét, és már 1936-ban őt kérte fel közgyűlésének tudományos előadójaként, még mielőtt 1940-ben hivatalosan is a társaság rendes tagjainak sorába lépett volna. Gondolkodói nyitottságát jelzi ugyanakkor, hogy 1939-től rendszeres résztvevője a világi Magyar Filozófiai Társaság vitaestjeinek, állandó szerzőjévé válik folyóiratának. Második tanári állomáshelyén pedig Kultúra és emberiség címmel önálló filozófiai művel is porondra lépett (1943). Ebben lelkiségi írásaira támaszkodva az emberiség földi fejlődésének – a biologikumtól kezdve a cselekvésen át a tudás, erkölcs és vallás világáig – tételezett célját, „intencionális egységét” vizsgálja.

Közlekedőedények

Vajon gondolt-e erre a felívelő munkásságra, amikor a Duna partján másodszor szembesült a halállal? Mi, akik valószínűleg nem állunk az életszentségnek ugyanazon a fokán, bizonyára így tettünk volna. Hiszen kortársai, például a Katolikus Szemle „az új nemzedék ügyes tollú írója”-ként tartotta számon (1940), méltatta nemcsak írói, hanem lelkipásztori tehetségét: „Soha egy pillanatra sem untat, a figyelmet állandóan le tudja kötni, és meglepő ügyességgel tudja átváltani a természetest a természetfeletti rendbe. A bimbózó leánylélek kitűnő ismerője” (1940). Az Ujság szintén „kiváló fiatal gondolkodó”-nak nevezte (1943. november 23.). Harmadik lelkiségi könyve a korszak klasszikusai közé emelkedett. Önálló filozófiai művét pedig mindkét filozófiai szakmai nyilvánosság pozitívan fogadta: a katolikus Bölcseleti Közlemények lapjain – a később a Mindszenty-per előkészületeként halálra kínzott – Könözsy Lajos, az Akadémia folyóiratában, az Athenaeumban pedig a későbbi marxista filozófus és hatalomgyakorló, Mátrai László ismertette. Miközben mindketten vitatkoztak is vele, várták (volna) a folytatást.

A filozófia azonban számára nem pusztán elméleti tevékenységnek számított, mint ahogy a lelkiírói világa sem a leányinternátus zárt kertjére korlátozódott, hanem – ami különösen érdekessé és értékessé teszi írói munkásságát – filozófiai, spirituális és közéleti írásai, szerepvállalásai összefüggő közlekedőedényeiben ugyanannak a szentháromságos tevékeny szeretetnek a nedve mozgott. Ez az összefüggés különösen jól kirajzolódik a Korunk Szava lapjain megjelent, a kutatás számára eddig ismeretlen írásaiban. Már 1936-ban megjelentetett filozófiai (!) kritikát a „veszedelmes” hitlerizmus ellen, az ekkoriban német rendszerideológusnak tartott Ludwig Klages vitalizmusát bírálva: „A kereszténység javaiban minden kor […] megtalálhatja gyógyító füveit és minden betegség az ellenmérgeit” – írta, összhangban a folyóirat irányultságával, amely külön népkönyvtári kiadásban egyidejűleg közölte XI. Piusz pápa 1937-es, Égető aggodalommal kezdetű náciellenes enciklikáját (melyre válaszul Németországban nyomdákat, kolostorokat zártak be, és koholt szexuális vádak, például pedofília terjesztésével igyekeztek a katolikus klérus tekintélyét máig ható módon aláásni). „Ha a mi korunk, s különösen Németország az élet és szellem ütközéseiben sínylődik” – írta Ervin már 1936-ban a Korunk Szavában –, „nézzen bizalommal az Úr Jézus felséges alakjára”, idézve Jézus eucharisztikus beszédét az éppen ideillő, korabeli fordítás szerint: „Az én igéim szellem [πνευμα] és élet” (Jn 6,63).

Szomorú ébredés

„A hamis bölcselet nagyobb veszedelem, mint a hamisított élelmiszer, mint a mérgezett kútvíz vagy akár mint a fegyver” – figyelmeztetett 1940-ben a Katolikus Szemlében. – „Ez a hamis bölcselet ma már a magyar szellemi élet kapuján is kopogtat.” Ervin gondolkodói nagyságát jelzi, hogy eddig ismeretlen írásaiban neveltetésének iskolás neotomizmusa határain túl is igyekezett kiutat keresni, például a katolikus – már a müncheni sörpuccs idején is Hitlerék halállistáján szereplő – Dietrich von Hildebrand fenomenológiai filozófiájában. „A mi rekordkorunk – írta a Korunk Szavában 1938-ban – alighanem a hidegvérrel elkövetett bűnnek is tartja a rekordját”, mégis „mintha a rettenetes erkölcsi fertőből annál áhítóbban sóvárganók a tisztát, a nemest, a jóságost.”

Hasonlóképpen kirajzolódik szociális elköteleződésének mélyrétege. Az előrelépés „legnagyobb akadálya” szerinte éppen az a mentalitás, amely „a szociális kérdést még mindig karitatív alapon akarja kezelni”, ahogy ugyanekkor szintén a Korunk Szavában írta. „Krisztus nem kiemel e világból, hanem […] arra űz, hogy megoldjuk a földi kenyér kérdését”, sőt „az Egyháznak joga van esetenként világi ügyekben irányítóan fellépni”. „Szomorú ébredés lenne – folytatta prófétai szavakkal – ha a fásult közönyt” a keresztény szociális kezdeményezések kiteljesedése helyett majd „egy brutális nyomás vasmarka tépné le a megkérgesült szívekről”.

Itt élned, halnod kell

Ahogy a XX. század egy másik magyar vértanú papja, boldog Brenner János, aki 1956 forradalmi napjaiban az osztrák határról fordult vissza, hogy egy év múlva jó pásztorként életét adja juhaiért, Ervin Gábor is valójában tudatos döntést hozott a magyar sorsközösség mellett, ami őt a Duna-partra vezette. „Nyugaton jártam – írta az utolsó békeév nyarán a Jelenkor hasábjain. – Utoljára gyermekfejjel láttam azt a hatalmas és gazdag világot. Most minden nagyrabecsülés […] fölött egész utam alatt bennem zsongott az »itt élned, halnod kell« dallama. Siettem vissza […].” Ugyanezért tért vissza 1944 októberében dunántúli rejtekhelyéről az ostromra váró Budapestre, ahol embereket bújtatott.

Embermentő tevékenysége – amelyet mind bátyjával a Szent Kereszt Egyesület keretein belül, mind pedig édesanyjával a városmajori lakásukon végzett – igaz nagyságában csak a most meginduló boldoggá avatási eljárás során érkező tanúvallomásokból rajzolódik ki. Korábban a szélesebb nyilvánosság annyit tudhatott, hogy a nyilasok „egy fiatal lány […] embertelenül megkínzása” révén jutottak a Maros utcai búvóhely nyomára (Magyar Nemzet, 1983. március 27.), és hogy cselédlányuk, „egy Edit nevű volt Salvator-növendék […] látta, amint Ervint és édesanyját a nyilasok megostorozták, és hogy a kínzások alatt mindketten a Miatyánkot imádkozták hangosan” (Akiket üldöztek az igazságért: Papi sorsok a horogkereszt és nyilaskereszt árnyékában, 1985). Valószínűleg a Margit híd környékén lőtték őket a Dunába. Emlékét 1946-ban éppen Mátrai László próbálta meg „szovjetbarát” célokra kisajátítani (Athenaeum). Miután ez nem sikerült, agyonhallgatták.

Mélység és mérgezett forrás

Kései írásaiban megjelenik a „békekötés utáni” korra vonatkozó remény: „Az emberiség újra vissza fog térni az élet legmélyebb forrásaihoz. Eszménye nem az eszesség lesz, hanem a bölcsesség, nem az erőszak, hanem a mélység, nem a vasakarat, hanem a szeretet. Bízunk benne, hogy ezen az úton jön el az újabb nagy megtérések kora.” Igaza lett-e vajon? Már 1940-ben „megdöbbentően aktuális”-nak mondta az ókeresztény „Szent Ciprián pásztorlevelét az aposztatákról” „a Dioklécián-féle [pontosabban: Decius-féle] üldözés idejéből” (Magyar Kultúra), és 1943-ban prófétai módon megsejtette, hogy „ez a szomjúság esetleg mérgezett forrásokban keres kielégülést” (Katolikus
Szemle). Ha a szentekre jellemző meg nem alkuvó bátorsága (mentesített személy létére önként felvarrta a sárga csillagot) és tiszta szívű bizalma (1944-ben egy provokátor tőrbe csalta testvérei kimentését ígérve) ellenére Ervin Gábor elkerülte volna a „vörös vértanúságot”, bizonyára ugyanígy osztozott volna a magyar katolikus filozófia 1945 utáni „fehér (olykor vörös) vértanúságában”. Az, hogy a mai – tagadhatatlanul könnyebb, ugyanakkor diffúzabb módon nehéz – korunk vajon a „bölcsesség”, a „mélység”, a „szeretet” és az „újabb nagy megtérések kora” lesz-e, talán részben éppen a reá történő megemlékezésen, meginduló boldoggá avatási eljárásán múlhat.

 

A szerző filozófus, a HUN-REN  BTK Filozófiai Intézet munkatársa

Nyitókép: Ervin Gábor a Salvator Tanítóképző Intézet végzős hallgatóival (elöl jobboldalt) 1937-ben (fotó: Makovecz Virág/Fortepan)