Pedig elég csak kicsit körbenéznünk, hogy meglássuk, az oly sokáig irigyelt Nyugaton is milyen elemi erővel törnek fel az ilyen irányú, a történelmet, az általános műveltséget kiiktatni akaró kezdeményezések. S nem is akárhogyan: szobordöntögetésekkel, könyvégetésekkel, tananyagok teljes átírásával, az ellenvélemények erőszakos elhallgattatásával és üldözésével. Holott – legalábbis látszólag – nem diktatórikus, kommunista államról, hanem többek között a demokrácia fellegvárának tartott Egyesült Államokról beszélünk.

Részlet a Magyar Szemle írásából:

Az a felfordulás, amelyet az amerikai egyetemi világban az úgynevezett politikailag korrekt (PC) beszédmód egyeduralkodóvá válásával vagy a woke mozgalmak tobzódásával látunk, ugyan jellegzetesen 20. század végi, 21. századi jelenség, de nem a semmiből jött. Hosszabb eszmetörténeti fejtegetés és nagyobb időbeli kitekintés nélkül előzményként e helyütt csak címszavakban említsük meg a „nagy” francia forradalmat, a bolsevik felforgatást, majd az 1968-ban kicsúcsosodó, az újbaloldal teljes intézményi térnyerését elemi erővel felmutató diáklázadásokat. Molnár Tamás harminc éve azt írta, hogy a „campuskultúrában” az amerikai hallgatók még mindig tanulnak ugyan néhány európai klasszikust, „de itt is változik a helyzet, mert Amerika egyre erőteljesebb ázsiai, afrikai és dél-amerikai kisebbségei új kurzusokat követelnek és kapnak, amelyek már nem »Európa-centrikusak«, s nincsenek többé tele »halott fehér európai férfiakkal«”.1

Mindezeknek a hamisításoknak – talán nem túlzás kijelenteni – a legnagyobb kárvallottja ma a katolicizmus. Annak a mély igazságnak is a jegyében, miszerint a történelmet a győztesek írják. A középkor óta márpedig a Katolikus Egyház befolyása egyre csak gyöngül Európában, az egyház – legalábbis társadalmi, politikai síkon – éppenséggel nem nevezhető a legújabb korok „győztesének”. „Minden a reformációval és az azt követő vallásháborúkkal kezdődött, amelyekben a protestánsok és a katolikusok feszültek egymásnak, milliók halálát okozva. Ebben az időben Spanyolország lett a kontinens katolikus nagyhatalma, mire Anglia és Hollandia intenzív propaganda-hadjáratba kezdett, és rendre vérszomjas, fanatikus barbárokként ábrázolták a spanyolokat. A jeles középkorkutató történész, Jeffrey Burton Russell szerint: »Az északi nyomdákban számtalan könyv és röpirat készült, amelyek embertelen aljasságokkal és szörnyű rémtettekkel vádolták a Spanyol Birodalmat. […] Spanyolország a sötétség, tudatlanság és a gonosz birodalma volt«”2 – írja a jeles amerikai vallásszociológus, Rodney Stark (1934–2022) tavaly magyarul is megjelent könyvében, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy porrá zúzzon olyan tudománytalan, történelemhamisító, adott esetben szó szerint a mese kategóriáját képviselő, légből kapott állításokat, amelyek a katolicizmust lejáratva és támadva ma is makacsul jelen vannak a közbeszédben. A szerző – aki hangsúlyozza, hogy ő maga protestáns – azzal folytatja, „a tájékozott modern tudósok nemcsak elutasítják ezt a rosszindulatú képet, de nevet is adtak neki: ez a spanyol »fekete legenda«”.3

Rodney Starkhoz hasonlóan szerencsére számos kiváló történész is foglalkozott és foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, úgy Amerikában, mint Európában. Csakhogy ezek a komoly kutatómunkán alapuló művek nem igazán ismertek szélesebb körben, szerzőik a médiában kevesebb figyelmet kapnak, nem mondhatni, hogy ők lennének a népszerű talkshow-k vagy a világhálón elérhető kedvelt podcast-csatornák rendszeresen visszatérő vendégei.4 Stark érdeme ezért elsősorban az, hogy bátran nyúl ezeknek a – főként amerikai – történészeknek a műveihez, nem szégyell mások eredményeire támaszkodni, majd ezeket az eredményeket közérthetően, olvasmányos, olykor kifejezetten lebilincselő stílusban tálalni. Könyve ugyanis vállaltan népszerűsítő, de mint ilyen, hiánypótló is.

A tudomány-népszerűsítő, a társadalmi kérdéseket szájbarágósan taglaló kiadványok java része ugyanis manapság jellemzően éppen azokból a toposzokból él, amelyek – mint jeleztük – már évszázadok óta keringenek „szájról szájra” a kereszténység, a katolicizmus „bűneiről”. S amelyek – korunkra egyébként is jellemző módon – mindent mai szemüveggel vizsgálnak, a mai társadalmi, kulturális, erkölcsi viszonyokból indulnak ki, a mai normákat vetítik rá régmúlt időkre, s történelmietlen módon így szűrnek le – jellemzően elítélő, rosszalló – következtetéseket.

Az imént említett szájról szájra fordulat sem túlzás: ahogy arra Stark is több helyütt rámutat, az egyszer felbukkanó hazugságok, kreálmányok utóbb hivatkozási alapot jelentenek többek számára, szélesebb körben is. Jó példa erre egy újabb keletű, de annál pusztítóbb motívum: XII. Piusz, akiről talán e sorok olvasói közül is többeknek az ugrik be elsőre, hogy „Hitler pápája” volt. Időzzünk is el ennél a kérdésnél kicsit, mert ezen keresztül szemléletesen be tudjuk mutatni Stark munkamódszerét, ráadásul korunkban az antiszemita kártyának komoly ütőlap szerepe van. Könyve antiszemitizmus kérdését taglaló fejezetében a szerző külön részt szentel XII. Piusznak. Ebben felfejti, honnan is ered a „Hitler pápája” eposzi jelző: „Sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a pápa és Hitler kapcsolatát hangsúlyozó híresztelést a Szovjetunió kezdeményezte.”5 Miután röviden bemutatja ennek genezisét, emlékeztet, hogy a szovjet dezinformációs kampányt később mégis elnyomta a háború után közvetlenül fellépő, „a pápát egységesen kórusban dicsőítő zsidó források hangja”. A szerző ehelyütt több prominens zsidót, az ekkoriban létrejövő Izrael állam vezető szereplőit idézi. XII. Piusz 1958-as halálakor Golda Meir későbbi izraeli miniszterelnök például a pápát a „béke nagyszerű szolgájának” nevezte, „miután az izraeliek akkori generációja jól tudta, hogy a pápa sokszor személyesen járt közben, hogy megvédje a nácik elől menekülő zsidókat, és menedéket adjon nekik”.6

A pápa megítélésében a katolikusellenes hangok felerősödésének egyik fő oka aztán nem egy történészi munka, hanem egy irodalmi mű lett. Rolf Hochhuth azóta is világszerte színpadra állított drámája, A helytartó (Der Stellvertreter) XII. Piuszt közönséges antiszemitaként ábrázolta, aki szenvtelenül figyelte a zsidók üldözését. Rodney Stark érzékelteti az 1963-ban Berlinben bemutatott mű hatását, amelyet még abban az évben Londonban, egy évre rá a Broadwayn is műsorra tűztek, több mint húsz nyelvre fordítottak le, 2002-ben Ámen címmel mozifilm is készült belőle. A baloldali körökben nagy elismertségnek örvendő Susan Sontag az amerikai bemutató idején így méltatta a darabot: „A helytartó kiemeli – s ez a darab legvitatottabb része – a német katolikus egyház és XII. Piusz pápa bűnrészességét. Meggyőződésem, hogy a darab ezen állítása igaz, és hitelesen van ábrázolva. […] Ennek a nehéz igazságnak a történelmi és erkölcsi fontosságát pedig a mai keretek között nem lehet túlbecsülni”.7 De ezzel még nincs vége – Stark egy újabb hullámra is felhívja a figyelmet, amely az Ámen című film készítőit is motiválhatta. John Cornwell – akire sok helyen történészként hivatkoznak, noha író-újságíró volt – 1999-ben jelentette meg Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII (Hitler pápája. XII. Piusz titkos története) című, bestsellerré vált könyvét. Stark így ír a kötetről: „Ennek elsődleges állítása szerint Piusz egyezséget kötött a nácikkal, segítve a párt hatalomra jutását, és ezzel a haláltáborok felé lökte Európa zsidóságát. Ezzel összhangban a könyv védőborítóját díszítő fényképen az látható, ahogy Piusz – még pápává választása előtt – ellátogat a nácik központjába. Valójában azonban a fotó az 1927-ben a Weimari Köztársaság elnökének fogadásáról távozó majdani pápát ábrázolja. A pápa sohasem találkozott Hitlerrel, és 1929-ben, jóval a nácik hata lomra jutása előtt járt utoljára Németországban. A könyv szövege hemzseg a hasonló torzításoktól és ferdítésektől.”8

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/5-6. számában olvasható.

1 Molnár Tamás: Az atlanti kultúra kibontakozása. Kairosz, 2006, 36. (Az eredetileg angol nyelvű, The emerging Atlantic culture című kötet 1994-ben jelent meg először.)

2 Rodney Stark: Hamis tanúk – Évszázadok katolikusellenes mítoszainak cáfolata. MCC Press, Budapest, 2023. 11.

3 Uo. – Molnár Tamás azt írja a fekete legendáról (legenda negra), hogy ez annak a gyarmati igazgatásnak a módszeres befeketítését jelentette, amelyet Spanyolország valósított meg latin-amerikai birtokain. Molnár Tamás: I.m. 18.

4 Szemben mondjuk Dan Brown amerikai íróval, aki „eltitkoltnak” beállított, teljesen elferdített jelentésű keresztény szimbólumokból és összefüggésekből készítette el bestseller regények sorozatát vagy a büszkén ateista „sztártörténésszel”, az izraeli Yuval Noah Hararival. Vö. Király Béla: Egy hálózati guru „istenemberi” előrejelzései – Harari újrakiadott könyveiről. In Magyar Szemle. XXXIII. évf. (2024) 1–2. sz. 118–123. 

5 Rodney Stark: I.m. 42.

6 Uo. 43.

7 Susan Sontag mondatait idézi Rodney Stark. I.m. 44.

6 Uo. 45.