2020 tavaszán Magyarország skandináv országokban működő nagykövetségei (Koppenhága, Helsinki, Oslo, Stockholm) diplomáciatörténeti pályázatot hirdettek a Magyarország, valamint Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország közötti diplomáciai kapcsolatok fennállásának századik évfordulója alkalmából. Pályázni tudományos munkával lehetett, az egyik skandináv ország és Magyarország XX. századi kapcsolattörténetének valamely fejezetét feltáró és feldolgozó tanulmány megírásával. Megpályáztam, és a Magyar menekültek Dániában. A koppenhágai magyar követség jelentései 1956–1958 című, azóta nyomtatásban is megjelent forrásközleményemmel első helyezést értem el, így a fődíjat, egy ötnapos koppenhágai tanulmányutat is én nyertem el. A kiutazásomra a koronavírus újabb és újabb hullámai miatt csak tavaly július elején tudtam sort keríteni. Hálás vagyok Jakab Gabriella nagykövet asszonynak, Szabó Sára kultúrattasénak és Tóth Gergely gondnoknak a szervezésért, a szívélyes fogadtatásért és gondoskodásukért.

Aznap, amikor odautaztam, az európai légikikötők jelentős részében sztrájkoltak a repülőtéri dolgozók és egyes légitársaságok alkalmazottai is. Ez a Liszt Ferenc repülőtér működését is befolyásolta, így gépem több mint hatórás késéssel emelkedett a magasba. Végül nagy hálával gondoltam a sztrájkolókra, ha időben indultunk volna, akkor még világosban landolunk Koppenhágában, így viszont már a kora hajnali sötétségben értünk oda. A megérkezés delíriumszerű élmény volt: gépünk lassan tett egy kanyart az Øresund híd fölött, fényárban vitorláztunk, Koppenhága fényei az egyik oldalról, Malmö fényei a másik oldalról, a kettő között pedig a tengerszoros a gyönyörűen kivilágított híddal. Még enyhe repülésfóbiásként is azt kívántam, bárcsak tenne a pilóta még pár kört ezen a helyen.

Koppenhága sem földrajzi, sem demográfiai értelemben nem sorolható a legnagyobb európai fővárosok közé, még agglomerációjával együtt is jóval kisebb, mint Budapest. Mindazonáltal belvárosának jómódot és méltóságot sugárzó monumentális kereskedő- és polgárházai, az épületek mindenünnen sugárzó színkavalkádja, a tenger végtelen látványa, a főpályaudvar grandiózus csarnoka, a dán géniusz bámulatos alkotásainak (a Lego, a kézilabda, a népfőiskolai mozgalom), a dán konyha ínyencségeinek (a Tuborg vagy a smørrebrød) vagy a „dán életérzésnek” (hygge) a világhódító útja, egészen viszonylagossá teszik ezt a földrajzi-demográfiai mércével mért „kicsinységet” – kulturális és szellemi értelemben egy világhatalom fővárosának látjuk Koppenhágát. Felfedező bolyongásaim során az a benyomásom támadt, mintha

a hygge nem csupán alkalmi életérzés lenne, hanem életfilozófia és életvitel is, minden dán szinte már zavarba ejtően nyugodt, „laza” és előzékeny a hétköznapokban.

Mindennap legalább tizenkét-tizennégy kilométert gyalogoltam a flaszteren és a parkokban, ahogy mondani szokás, „lejártam a lábamat”. Egy napra elutaztam Roskildébe, egy Koppenhágától nyugatra fekvő kisvárosba is. Dánia nem a változatos domborzati viszonyairól ismert, alapvetően sík vidék, ám ahol a tengert régebben meredek partfalak szegélyezték, és utóbb az emberi kéz „egyengette” és beépítette, mégiscsak dimbes-dombosnak tűnik. Ha az azonos nevű fjordot délről körbeölelő partszakasz, amelyen Roskilde elterül, magyar szemmel legfeljebb hepehupás táj, akkor dán mércével mérve maga a „dán Svájc”. Itt található az a XII–XIII. században épült gótikus katedrális (Domkirke), amely a XV. századtól a dán uralkodók temetkezési szentélye. Úgy érzem, hogy a XX. században a tényleges hatalmi jogköreiktől megfosztott európai monarchák és örököseik iránt megnyilvánuló domináns tömegérzés nem annyira tisztelet, mint inkább a celebeket körülvevő végletes emóciók, a rajongás vagy a megvetés. Mindazonáltal én „zarándokúton” jártam Roskildében, azért utaztam oda, hogy lerójam a kegyeletemet IX. Frigyes (1899–1972) sírja előtt, akit én személy szerint különösen tisztelek azért, mert a nevét és az arcát adta az 1956-os magyar menekültek humanitárius megsegítését, befogadását és társadalmi integrációját célzó politikai és civil kezdeményezésekhez.

Dániában járva történészként és alkalmilag felcsapott kulturális antropológusként leginkább a „Dannebrog-jelenség” érdekelt. Az utam előtt sokszor hallottam és olvastam arról, hogy a dánok meglehetősen különös módon viszonyulnak a Dannebrognak („a dánok vászna”) nevezett nemzeti zászlójukhoz. Rendszeresen jelen van a mindennapjaikban, kisméretű, kézzel lobogtatható vagy papírból készült miniatűr változatát szívesen használják nemcsak nemzeti, hanem családi ünnepeiken is, a születésnapokon, esküvőkön vagy még ennél is „civilebb” élethelyzetekben, például, ha piknikezni mennek. Egyesek ezt túlzónak ítélik, és úgy vélik, hogy ez nem feltétlenül pozitív jelenség, valójában inkább a nemzeti szimbólumok profanizálódásának a tünete. Néhány éve egyesek feltehetőleg ez ellen léptek fel, amikor Koppenhága utcáin a kutyaürülékbe is a családi ünnepek díszeként használt pici papírzászlócskákat tűzdeltek.

Szokás mondani, hogy egy idegen városban nyitott szemmel kell járni, én a „zászlókra nyitott szemmel” jártam, kíváncsi voltam, valóban helytálló-e az, amit erről korábban olvastam vagy hallottam, és ha igen, akkor mi áll e jelenség mögött. Persze a „Dannebrog-jelenséget” csak empirikus módon figyelhettem meg, hiszen nagyon kevés időt töltöttem Dániában. Sajnos nem jutottam el dán családhoz sem vendégségbe, pedig jó kis szociológiai mélymerítés lehetett volna, így azt sem tudom megítélni, hogy milyen kellékei, díszítőelemei vannak egy dán átlagember lakásának, vagy a szűk körű családi és baráti összejöveteleknek.

Nos, két dologra figyeltem fel. Először is feltűnő volt az ukrán zászlók sokaságának a látványa szerte a városban, amelyek nyilván demonstratív módon voltak kifüggesztve, és a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború kontextusában értelmezhetők, a dánok ezzel is próbálták kifejezni az ukránok iránti szolidaritásukat.

Másodszor tényleg nyilvánvaló, hogy a dánok a hétköznapokban is eleve jóval sűrűbben „lobogóznak”, mint mi, magyarok. Noha az állami lobogó (és annak változatai, például a fecskefarkú és címeres uralkodói lobogó) használatát törvény szabályozza, középméretű zászlók sokfelé díszítik a házakat, a boltok, vendéglők bejáratai előtt, a street food árusok pavilonjain vagy a biciklik csomagtartó kosarain ez szembeötlő, s ez sok esetben a tulajdonosok akaratán vagy szándékán múlik.

Dannebrog-felvonás a német megszállás után 1945. május 5-én Kopenhágában

 

 Hogy mi áll ennek a hátterében? Az egyik tényező minden kétséget kizáróan az, hogy

ez a világ legősibb nemzeti zászlaja. Bár formája az idők során változott, a legendák szerint az eredete a XIII. századig vezethető vissza, amikor a pogány észtekkel vívott csatában alászállt az égből,

győzelemre segítve a dán seregeket. A mintázata („skandináv kereszt”, a kereszt függőleges szára a zászlórúd felöli irányba eltolva) szolgált alapul a többi skandináv nép, a svédek, a norvégok, a finnek és az izlandiak nemzeti zászlajának is.

Őszintén szólva, én azzal szemben nem tudok semmilyen kifogást emelni, hogy egy adott nemzet fiai a szűkebb körű családi vagy baráti ünnepségeken megjelenítsék a nemzeti szimbólumaikat. Szerintem a dán zászló használata az átlagemberek részéről a magántulajdonú üzletekben, kirakatokban stb., netán a különféle civil helyzetekben, inkább tiszteletet parancsoló és irigylésre méltó dolog. Bizonyára már egy jó adag spontaneitás is vegyül bele, de ezzel együtt is számomra a dán lobogó iránti, ha nem is misztikus, de bensőséges és büszke kötődést mutatja meg.

Sajnálom, szerelmes típus vagyok. Minden olyan külföldi város, ahol ösztöndíjjal hosszabb-rövidebb időt tölthettem, ahol a magam ura voltam, s elszakadtam az itthoni kötelmeimtől, egy-egy újabb szabadságélményt hozott számomra. Ilyen Koppenhága is, ezzel az öt nappal sikerült elérnem, hogy ne húzzam ki a bakancslistámról, a jövőben még mindig a meglátogatandó és ismét bejárandó külföldi városok között maradt a helye.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főmunkatársa

Nyitókép: Christian August Lorentzen: A Dannebrog alászáll az égből a lyndanissei (ma Tallin) csatában 1219-ben (1809). Dán Nemzeti Múzeum