Amikor a természet szó egy beszélgetésben felmerül, vagy filmben, képes újságban jelenik meg, valamely távoli világra gondolunk. Olyan világra, amely a belakott, társas életünkön – a görögök szavával az oikoumenén – kívül helyezkedik el. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos számunkra. Ellenkezőleg! Túrázunk, kirándulunk a természetbe, fölkapaszkodunk magaslati helyekre, hogy megfigyelhessük. Gyönyörű, izgalmas, meglepő, kifürkészhetetlen, félelmetes, csapásokat okozó (árvíz, aszály, viharok).
Természeti törvény
Ám a természet nemcsak a civilizációval áthatott világunk külső környezete, hanem része belakott világunknak is. Kert, park, állatkert, természetvédelmi terület mindig van a közelben, akár néhány perc sétára otthonunktól. Körülvesz minket, vagy ha úgy tetszik: mi vesszük körül, vagyis hozzá is tartozunk. Részben érintetlen, részben mi alkotjuk. A természet lenyűgöző szépsége nem véletlenül ihleti meg évszázadok óta a művészetről gondolkodókat, és született meg a természeti szép mint az ideál kategóriája. A természetfogalom azonban az esztétikától távoli területen, a jog világában is feltűnt. Nagyjából Cicero óta használjuk a természetjog, a (nem mai természettudományos értelemben vett) természeti törvény fogalmát, és rajta az emberi viselkedés szilárd, megváltoztathatatlan alapját, a megkívánt viselkedés előírásait értjük. Ember alkotta törvény nem mondhat ellent a természeti törvénynek; legfeljebb részletezi, kibontja azt, ami már eleve benne volt.
Az imént a természetről mint az emberen kívüli valóságról, most pedig mint az ember belső valóságáról beszélünk. Igaz, ez nem annyira a mindennapi élet helyzeteit, hanem inkább az elvont gondolkodást jellemzi, nevezetesen azt, amikor az emberi természet kérdéskörét vizsgáljuk, amelyet a modern kor kiegészített az ész természetével. A görögöknél a természet nem holmi külső, ha nem olyan, amely mindent áthat. Az egész. A külső és a belső természet összekapcsolásának igényére vallanak a későbbi évszázadokban is azok a felvetések, amelyek szerint a természeti törvény az ember szívébe van írva. Azaz, az emberben talál kapcsolatra a külső és a belső természet.
Amikor Arisztotelész az embert zoon politikonként, természeténél fogva társas lényként határozta meg, akkor ezt úgy értette, hogy az ember élete a természet célját valósítja meg, mert az ember az egész (a természet) része. Csakhogy, miként Aquinói Tamás és Pascal utóbb írta, a természet, az Isten által teremtett természet arra ösztönzi az embert, hogy a természet fölé emelkedjen. A túllépés a természetben működő teleológia eredménye. Az ember természete tehát a természeti meghatározottságon való felülemelkedés. Ám ez az elképzelés a késő középkorban háttérbe szorult. Az emberre mint animal rationaléra (gondolkodó lényre) gondoltak. Kiűzetett a természetből, és csak az ész segítségével kerülhet újra kapcsolatba azzal. Ez a gondolat az újkori természettudományok kibontakozásával felerősödött, képviselőik a teremtésre gyakorta mint egy gép megkonstruálására tekintettek. Szemükben a természet külsődleges dologként jelent meg.
Természetes mércék
A korszak filozófiájában, Rousseau-nál a természet az, ami kívül van a történelmi és társadalmi hatásokon, azaz a természet a kezdet. Eszerint az ember mint természeti lény nyelv és társ nélkül létezett. Amikor az ember belépett a történelembe (és a társadalomba), megszűnt minden „természetes” mérce. Száz évvel ezelőtt Spengler is világosan megkülönböztette a világot, mint természetet és a világot, mint történelmet. A természetkép személytelen, míg a történelemkép mindig kötődik az ember valamilyen közösségéhez (családhoz, osztályhoz, nemzethez). Az elmúlt évtizedekben is olvashattunk olyan felvetéseket, melyek továbbra is azt vallják, hogy a természet és a történelem két össze nem kapcsolható területe az emberi életnek. Ezen némileg módosítottak a modern filozófiai antropológiák, melyek újra felelevenítették az önmeghaladási képesség régi gondolatát. Az ember természetes lény, ám egyúttal nyitott a természeti adottságok meghaladására, melyet azonban nem az isteni teremtésre alapoznak. Ráadásul az emberi természeten a vélhetően örök, de a szociabilitáson, a társas késztetésen kívüli természeti (biológiai) meghatározottságot értik. A természeti létet tekintik ugyan a társas emberi élet megszüntethetetlen alapjának, de közvetlenül és tartalmilag nem határozzák meg azt.
A „természetes” szó két különböző értelemben használatos. Egyfelől jelenti a természetből származót (például természetes alapanyagok), másfelől pedig arra utal, ami evidens, magától értetődő, amivel szemben kétely nem merülhet fel. Ha a „Találkozunk kedden?” kérdésre azt feleljük: „Természetesen”, az nem egyszerűen igen, hanem bizonyosság is.
A természetes szó mindig valamivel szembeállítva használatos. Már Arisztotelész összehasonlította a természetest a mesterségessel, azaz a phüsziszt a tekhnével. A középkori keresztény gondolkodásban a „természet” a „természetfeletti”-vel állt szemben. A természet nem képes önmagát megváltoztatni, ehhez Isten (a természetfeletti) beavatkozására van szüksége. A modern kor tipikusan a kultúrával, illetve a technika által létrehozott tárgyi világgal állítja ellentétbe.
A világ rendje
Érintkezik mindezzel a táj kérdésköre. A táj fogalmán ugyanis – részben – érthetjük a természetet is, avagy legalábbis annak egy szeletét. Joachim Ritter német filozófus e tekintetben tanulságos gondolatokat fogalmazott meg. Azt hangsúlyozta, hogy a görögöknél a természetnek tájként való felfogása feltételezte a theória tou koszmou hagyományát, vagyis azt, hogy a kozmosz a világ egésze, a világ rendje. Ez az „egész”-gondolat megmaradt a későbbi szóhasználatban is, amikor a természeten a phüsziszt értették. A természet mint táj ugyanakkor mindig egy metszetet jelentett ebből az egészből, azt, ami a megfigyelő számára előtűnik. Akik vidéken élnek, úgymond közel a természethez, számukra is a természet a saját élethelyzetükben megjelenő természet. A földön szántanak, a vízben halásznak. De az azon túli természettel nem foglalkoznak.
A táj persze nemcsak természeti táj lehet. És ezen a ponton is látszik a természet és a táj fogalma közötti különbség. A tájba beletartozhatnak az ember által alkotott világ részei is. Egy gyár vagy éppen egy lakótelep. Csejtei Dezső és Juhász Anikó írása (Filozófiai elmélkedések a tájról) meggyőzően mutatja be, hogy a táj értelmezésének nem lehet kiindulópontja a dezantropomorfizált, tisztán fizikai értelemben vett természet. Hiszen a természetfogalom is perspektívához, a modern természettudományos látásmód perspektívájához kötődik.
Amikor egy táj megfigyelője az emberi cselekedetekre úgy tekint, mint amelyek sebet ütöttek a természeten, ebből is kitűnik a táj- és a természetfogalom eltérése. A táj maga, úgymond, objektív módon nem létezik. Nemcsak azért, mert különböző emberek számára különbözőként jelenhet meg a táj világa, hanem azért sem, mert – egyetlen megfigyelőnél maradva – ugyanazon táj a megfigyelő éppen adott, konkrét hangulatától függő képet mutat. Másféle hangulatban, másként látná a tájat. A táj és a természet egymással érintkező, sőt időnként egymásba átfolyó viszonyát legjobban a művészet tanúsítja, miként a tájképfestészet vagy a kertművészet mesterműveiből kitűnik.
A szerző filozófus, az ELTE ÁJK tanára
Nyitókép: A hollandi ház a dégi Festetich-kastély parkjában (1891)
