A XX. század elején a kapitalista világrend félperifériáján és perifériáján – Latin-Amerikától Közép- és Kelet-Európán át Indiáig – mindenütt emberek milliói sínylődtek a tradicionális és modern függőségek és kiszolgáltatottságok között. Felülről a modernizáció kulturális, oktatási és egészségügyi áldásaiból alig részesültek, a polgári világnak leginkább a hátrányait érzékelték, „alul” pedig az agrár-kapitalista keretben tovább élő rendi és földesúri, paternalisztikus kötöttségek és kiváltságok nyomasztották őket. A liberális és szociáldemokrata pártok és mozgalmak vezetői gyakran elfelejtették, hogy a polgári civilizáció áldásaiból kizárt szegényparasztság és agrárproletariátus nélkül, pláne ellenükre, nem lehetett szó sem nemzeti függetlenségről, sem modern kultúrállamról.

Magyarországon egyetlen mozgalom sem látta a fenti problémákat olyan pontosan, mint a népi írók. S közülük is különösen olyanok, mint Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Veres Péter és végül, de nem utolsósorban Kovács Imre – Salamon Konrád új könyvének hőse.

A könyv népi, kissé szürrealista stílusú fedőlapja jól kifejezi: Kovács Imre olyan népi író volt, aki a szegényparasztság és agrárproletariátus fölemelését összekötötte a kulturális emancipációval, és a célt nem a polgári társadalom lerombolásával képzelte el, hanem éppen ellenkezőleg, az agrárszegénység beemelésével a polgári társadalomba.

A cím utal Kovács talán legradikálisabb hangütésű könyvére, az 1937-es Néma forradalomra. Sokan hivatkoztak Dózsára. Ám míg Wesselényi Miklós és Eötvös József a Dózsa-parasztháború véresen kavargó képeinek fölidézésével az elit (a nemesség) lelkiismeretére, népért viselt felelősségére apelláltak, Petőfi és Ady pedig az elnyomottakkal azonosulva már nyílt fenyegetésként idézték meg Dózsát. Kovács éppen azt hangsúlyozta – pesszimista éllel –, hogy nem kell félni egy új „parasztforradalomtól”, mert a nép már lázadni sem kész, belemenekül az önpusztító tevékenységformákba (egykézés, szekták); ahogyan írta:

„De hol van már a Dózsák kora, és hol van a nép, mely halni kész? A szekták ugyan a forradalom előfutárai, de jó urak, nem kell félni: többet nem lesz parasztforradalom Magyarországon.”

Ebben az értelemben Kovács aligha tekinthető „Dózsának”, hiszen maga hangsúlyozza, hogy az 1930-as évek nem a Dózsák kora. S ha víziói felől szemléljük, Kovács nem annyira a forradalmár, végképp nem a parasztlázító, mint inkább a társadalmat békésen átalakítani kívánó reformer archetípusának felel meg.

A könyv négy fejezetben elemzi Kovács Imre életútját, amely egy magyarországi uradalomban kezdődött 1913-ban, és – a politika tragikus fordulatai következtében – New Yorkban ért véget 1980-ban. Élete társadalomtörténeti szempontból egész korszakot fog át: amikor megszületett, az agrárnépesség tette ki a lakosság java részét, nemcsak Magyarországon, hanem az iparosodásban élen járó országok kivételével mindenütt, és amikor meghalt, az iparosodott társadalmak jelentették a világ országainak túlnyomó részét.

Salamon megidézi a könyv lapjain az ifjút, az uradalmi kulcsár fiát, akinek apja halála után édesanyjával együtt el kellett hagynia a kulcsári lakást, majd az egyetemistát, a falukutatót, a Nemzeti Parasztpárt politikusát, főtitkárát, végül az emigránst. Mindvégig érezhető a jó értelemben vett elfogultság Kovács iránt, ám ez nem válik a tények és következtetések kárára. A szerző részletesen bemutatja azokat az emberi és közéleti élményeket, amelyek befolyásolták Kovács politikai elköteleződését és pályaválasztását. Foglalkozik a gyermekkori szocializációjával, a tanuló igazságérzetével: „Az úri fiúk elfordultak tőle, a szegényebbeknek viszont vezére lett.”

Az igazságérzetnek, figyelmeztet Salamon, olykor nehéz volt megfelelni a kor viszonyai között: a második világháború után Kovács követelte a hazai németség kitelepítését, s utal arra, hogy egy sváb nagymamával a háta mögött ez milyen lelki és családi tusakodás kiváltója lehetett. Az igazságérzet megmaradt az emigrációban. Bár Kovács hazájának tekintette az Egyesült Államokat, és dolgozott az amerikai adminisztráció számára, józanul látta, hogy az USA támogatását élvező latin-amerikai diktatúrákban a parasztság ugyanazoktól szenved, mint egykor a magyar és a kelet-európai parasztság. Salamon meg is állapítja, hogy a népi mozgalom nem állt egyedül a világban, és tartalma nem valami parasztradikalizmus, végképp nem parasztromantika, mint amivel ellenfelei vádolták és vádolják. Hiszen Kovácsnál keresve sem találhatni középutasabb politikust, aki elvetette a jobb- és baloldali radikalizmusokat, a romantika helyett pedig tudományos – egyebek mellett a román Dimitrie Gusti által inspirált – módszereken alapuló adatgyűjtéssel igyekezett alátámasztani a fönnálló rendszer kritikáját.

A népi–urbánus vita kapcsán Salamon finoman érzékelteti a két értelmiségi tábor közötti taktikai és a jövőre vonatkozó különbségeket. Elegánsan, tapintatosan kezeli a két tábort. Kritikánk lehet azonban azzal kapcsolatban, hogy vajon a két csoport elkülönítését mennyire érdemes szigorúan kezelni. Hiszen a népiek és urbánusok halmazai sok személyi, emberi barátság és nézetazonosság révén fedték egymást. Érzésem szerint a „nemzeti demokraták” és „radikális demokraták” névpár, amelyet a szerző javasol a „népiek” és „urbánusok” számára, éppúgy félreviheti a két tábor nézeteinek rekonstruálását, mint a „népi” és az „urbánus” elnevezések (mitől „nemzeti” az egyik, miért nem az a másik, és mi a „radikalizmus” mércéje?).

Olykor érződik a túlzott kritika az urbánusok iránt. Ez persze logikusan fakad abból, hogy Salamon Kovács életrajzát írja, és óhatatlan, minden tárgyilagosságra törekvés mellett, hogy Kovács ellenfelei húzzák a rövidebbet. Többek között azt olvashatjuk, hogy „a szélsőjobboldali megnyilatkozásokkal párhuzamosan erősödtek az urbánusok nemtelen támadásai”.

Hogy az urbánusok egyes népi írók iránti kritikájukat (antiszemitizmus) kiterjesztették az egész népi mozgalomra,
gyakran csak a félelem szülte lépés volt.

Hogy az antiszemitizmussal semmilyen közösséget nem vállaló Kovács Imre ostorozza a „zsidó Budapest”-et, azt tanúsítja, hogy a több évtizedes fővárosellenes toposzok nem maradtak hatástalanok nála sem.

Az urbánusok és népiek pszichológiájának mélyebb analízise megfelelően kiegészíthette volna a könyv társadalom- és politikatörténeti elemzését. A lélek megismerése, a félelmek és vágyak nélkül a politikusok és értelmiségiek döntései aligha érthetők. A közéleti érdeklődésű ember nem mindig és nem mindenhol ura a sorsának és a szavainak. Ebből a szempontból Kovács Imre és Zsolt Béla egyaránt áldozatai a koruknak, viszont az, hogy mindketten kiálltak a demokrácia és az emberi jogok mellett a hitlerizmus áradatával, a barna és zöld diktatúrás elképzelésekkel szemben, kiegyenlíti ellentétüket.

Skandinávia állt legközelebb ahhoz a demokrata vízióhoz, amelyet Kovács képviselt – állapítja meg helytállón Salamon. Ugyanakkor annyiban pontosítani érdemes, hogy az északi jóléti állam modellje nem csupán baloldali demokraták és parasztpárti demokraták projektje volt. Abban a liberálisoknak és a konzervatívoknak is volt szerepük. Sajnos Magyarországon 1918–1919 után a politikai és pártfejlődés radikálisan eltért az északi úttól, majd a kommunista hatalomátvétel végleg megakasztotta olyan korszerű pártrendszer kiépülését, amelyben egy önálló parasztpártnak helye lehet.

Salamon azzal fejezi be könyvét, hogy elhelyezi Kovácsot a magyar közéletben. Csak egyetértően idézhetjük, hogy Kovács Imre közéleti pályája mai napig példamutató, szociális érzékenysége és az önkormányzatra épülő Magyarország vágya pedig aktuális manapság is. Hogy ne kelljen megint és megint újrakezdeni a harcot a kisemmizettek alapvető (!) jogaiért.

A szerző történész, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa.