A magyarországi interjúkészítés elterjedésének kezdeteihez kalauzoló könyv azokból az újságközleményekből válogat, amelyekben szóra bírták az 1848 és 1911 közötti időszak nagy alakjait, politikusokat: Andrássy Gyula grófot, Kossuth Lajost, Tisza Kálmánt; írókat: Arany Jánost, Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt; muzsikusokat: Lehár Ferencet és Liszt Ferencet; festőket: Benczúr Gyulát és Munkácsy Mihályt; Szekrényessy Kálmán sportolót; hadvezéreket: Bem Józsefet és Görgei Artúrt; Jászai Mari színésznőt és Damjanich János tábornok, aradi vértanú özvegyét, Csernovics Emíliát.

Ráadásként szerepel a kötetben, a tartalomjegyzék ugyan nem említi, de az idősebb Andrássy Gyula-anyagot tartalmazó fejezetben kapott helyet fiának, ifjabb Andrássy Gyulának és Ignotusnak 1912-es, a Nyugatban megjelent beszélgetése.

A Bem József tábornokkal Petőfi Sándor által készített, tizenöt évig kiadatlan interjú az első ismert példája e műfaj magyarországi megjelenésének. Ez nyitja a kötetet. Az beszélgetésekhez a szerkesztő, Császtvay Tünde irodalomtörténész tanulmányokat fűzött, melyekben bemutatja az alanyokat, az újságírókat és az interjúadás körülményeit. A Bem-elemzésben az interjút készítő költőt legalább olyan alaposan tárgyalja, mint az erdélyi honvéd hadsereg lengyel parancsnokát, aki Napóleont tartotta a történelem legnagyobb katonájának: „Mások csak egyben-másban voltak nagyok, ő mindenben; ahova csak kezét tette, nyomot hagyott örök időkre.” A Mikszáth-interjúk egyikét Dancsházi Oláh Terka készítette, akinek arcélét szintén megrajzolja a szerző, miközben rávilágít Mikszáth Kálmán páratlan sokoldalúságára.

A szabadságharc mártírjaira figyelmeztet a Damjanich János özvegyét bemutató fejezet, aki hatvan évig viselte az özvegyi fátylat, és férje emlékét ápolva maradandót alkotott a magyar nőnevelés terén.

Zárkózott, rideg emberként tartja számon az utókor Tisza Kálmánt, aki tizenöt éven keresztül irányította a magyar politikai életet. Az interjúk ezt a képet erősítik a Generálisról.

A két Andrássy szól arról is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában a hitfelekezetek és nemzetiségek sokasága jó értelemben vett bábeli zűrzavarban élt; sokféle érdeket kellett összeegyeztetni, fontossági sorrendbe állítani, ami ugyan korlátozta a kisebbségek etnikai törekvéseit, de az egyéni boldogulás elé nem gördített akadályokat, sőt a periférikus régiók felzárkóztatásában is komoly eredményeket ért el.

A hírességek persze nemcsak kiemelkedő teljesítményeikről számolnak be, hanem mindennapjaikról is. A befelé forduló, zárkózott, idős Görgei és Arany János esetében belép a képbe röviden egy-egy unoka is, jelezvén milyen is nagyapaként a költőfejedelem és a hadvezér.

A Híres magyarok a dualizmus korát, a boldog békeidőket, a magyar történelem legsikeresebb korszakát idézi meg meghatározó alakjainak bemutatásával. Egy ponton mégis balsejtelme támad az olvasónak. Munkácsy Mihály egy párizsi külvárosi negyedben – Neuillyben – festette a Honfoglalás című festményét a nemzeti dicsőségben sütkérező, millenniumi ünnepségekre készülő magyarság számára. Harminc évvel később e városrészben szállásolták el az első világháborút lezáró békekonferenciára érkező és szinte fogolyként kezelt magyar békedelegációt.

A Híres magyarok roppant olvasmányos, érdekfeszítő, a korszakról sokrétűen tájékoztató, igényes kiállítású, gondosan megszerkesztett munka. Császtvay Tünde tanulmányai stílusban, tartalomban kiválóak. Ismeretterjesztő sikerkönyv is lehet a műből. Ugyanakkor hiányoljuk a hivatkozásokat, az irodalomjegyzéket: a tágabb közönség is díjazza, ha tudja, tudományosan megalapozott ismereteket kap. Az olvasmányélményt a sok sajtóhiba kissé rontja. A kiadók gyakran így takarékoskodnak. Saját sikerüknek ártanak. Ennek ellenére a Híres magyarokat csak ajánlani tudjuk.◼

 

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Magyar Nemzeti Levéltár tudományos munkatársa