A fundamentalizmus fogalmát „nem lehet röviden definiálni, de az biztos, hogy valami nagyon negatív dologról van szó”: talán ebben az egyszerű gondolatban konkludálhatjuk a fundamentalizmust hazai környezetben tanulmányozó Hermeneutikai Kutatóközpont kötetét, melynek bemutatójára idén februárban került sor a Károli Gáspár Egyetem Bölcsészettudományi Karán. A könyv elsősorban és alapvetően a teológia felől közelít a kérdéshez, és hermeneutikai jelenséget, a szent szövegeket tévedhetetlennek és hibamentesnek tartó bibliaértelmezési módszert lát a fundamentalizmusban, noha több tanulmány ennél szélesebbre nyitja az ajtót. Így például Izsák Norbert a fundamentalizmus lélektani problémáiról jegyez remekbe szabott áttekintést, míg a könyvet záró Buda Péter a politikai térben megjelenő fundamentalizmusról értekezik, amely instrumentalizálja a bibliai szöveget. Ám ha a fundamentalizmust megtartjuk olyan jelenségnek, amely elsősorban vallási kontextusban fejti ki hatását, Szalai Miklós írása nem csupán a keresztény, de a zsidó és iszlám keretben megjelenő verziókat is kitűnően bemutatja.

Hozzám képest radikálisabb

Tehát sokféle arcot ölthet a fundamentalizmus. Talán túl sokfélét is: félő, ha nem vagyunk képesek valamiféle öntőformába önteni, mit is értünk rajta, a dolog lényegét veszítjük el. Nem szükséges persze, hogy ez a formába öntés gránitszilárdságú legyen, hiszen az általunk használt szavak jelentése folyamatosan változik. Ha valaki foglalkozik teológiával, biztosan tudhatja, hogy a fundamentalistakifejezés eredetileg pozitív töltetűnek számított, és többnyire olyan evangéliumi szemléletű hitet takart, amely ragaszkodik a Biblia megbízhatóságához, Jézus megváltásának tényéhez, és hangsúlyozza a megtérés, a megváltozás, az Istenhez találás szükségességét. A fundamentalista ebben az értelemben bibliai alapokra építő ember, sőt a szentírási szövegkorpuszt idézve, maga Jézus állította saját magáról, hogy kősziklája, alapja, azaz fundamentuma a hitnek. Az idő és a történelem azonban komolyan erodálta a fundamentalista kifejezést. Mára ott tartunk, hogy a legtöbb fundamentalistának is kényelmetlen, ha annak nevezik, mintha csak megátkoznák, szégyenbélyeget nyomnának a homlokára, vagy udvari bolondnak kiáltanák ki. Adódik tehát a bonmot: „Fundamentalista az, aki még tőlem is jobbra áll”, vagyis sosem én vagyok, mindig a hozzám képest radikálisabb az, akire viszont bátran és jogosan lehet dobni az első követ.

Attitűdcsomag

De akkor most micsoda is pontosan a fundamentalizmus? Nos, a kötetet bemutató sokszínű kerekasztal-beszélgetés, melyen a szerzőkkel együtt magam is részt vehettem, felvázolt valamiféle irányvonalat. Eszerint a fundamentalizmus hermeneutikai oldala (a bibliai tévedhetetlenség és hibátlanság) csupán részhalmaza a jelenségnek. A nagyobbik halmaz ennek értelmében olyasféle türelmetlen, kizárólagosságra törekvő emberi viszonyulás, amely saját identitása védelmében állandó küzdelmet folytat a kultúrával. Én a magam részéről attitűdcsomagként tekintek a fundamentalizmusra: olyan viszonyulási módnak látom, amely a világban zajló politikai-társadalmi-vallási jelenségekhez sajátosan radikális, elutasítóan kritikus technikákkal fordul, így próbálva menteni a menthetőt, azaz védeni saját integritását.

Ha így nézzük, csupán másodlagos, hogy a fundamentalista ember éppen melyik törzsi logika mentén halad. Lehet valaki tisztán politikai értelemben fundamentalista – például támogathat olyan populista pártot, amely korlátozni kívánja a demokratikus jogokat, cserébe programjává teszi a „társadalom erkölcsi megjobbítását”. Azután eleget halljuk az „iszlám fundamentalizmus” szóösszetételt is, amelynek már kifejezetten vallási töltete van. A muszlim radikalizmus többek között a Koránra építő saríaelvek kiterjesztését és az eredeti muszlim hagyományokhoz való visszatérést sürgeti – ezzel párhuzamosan pedig terrorcselekményekkel próbálja „megbüntetni” a dekadens Nyugatot. Végül persze ott vannak a keresztény fundamentalisták is, akik nem feltétlenül csatlakoznak radikális politikai formációkhoz, s nem akarnak teherautókkal tömegbe hajtani, tevékenységük leginkább a Szentírás hibátlanságának védelmében, illetve vehemens kritikai megszólalásokban merül ki minden olyan gondolattal szemben, amely hermeneutikai álláspontjukat támadja.

Pontos diagnózis

Természetesen nem kívánom összemosni a fenti bekezdésben említett, legalább háromféle fundamentalizmusformát. Magyarázni sem kell, hogy a gyakorlati élet szintjén még mindig jobb íróasztal mellett vitatkozni egy hermeneutikai fundamentalistával, mint elugrani egy iszlám fanatikus által vezetett teherautó elől. Arra azonban nagyon is igyekszem rávilágítani, hogy bár megvalósult formájában elképesztően nagyok lehetnek a különbségek, a mögöttes attitűd ezekben a fundamentalizmusokban hasonló mintázatokat mutat. A fundamentalizmus mindig a türelmetlen ellenáramúság és a kultúra hatásaival szembeni gátemelés aktusa. Belső logikája szerint van is ebben igazság, hiszen a szekularizált nyugati miliő gyakran szenved az értékrelativizmustól, a szilárd kapaszkodópontok hiányától. A kereszténység kezdettől fogva mindig is egyfajta ellenkultúra volt a kultúrában. A fundamentalisták éles szemmel veszik észre a hagyományos vallási tanok hanyatlását és a nyugati kereszténység folyamatos térvesztését: diagnózisuk szerintem ebben a kérdésben pontos és respektálható. A kihívásra adott válaszuk azonban csak újabb betegségtünetekhez vezet. Az értékválságra ugyanis nem működő felelet a keresztény értékek kötelezővé tétele, a vallási értékrend társadalomra kényszerítése, adott esetben hatalomtechnikai eszközöket sem nélkülözve. Másként fogalmazva: Istent választani, Jézusra szavazni és a keresztény elveket követni csak akkor lehet jól, ha az ember olyan biztonságos környezetben teheti, hogy mindenkor szabadságában álljon ezeket elutasítania is. Krisztushoz nem azért találtak el a bűnösök, mert muszáj volt nekik, és ha mégis, ez a „muszáj” belső indíttatásból fakadt, nem pedig külső nyomásra. A kereszténység első évszázadaiban Jézus követői olyan értelemben voltak „fundamentalisták”, hogy minden körülmények között ragaszkodtak krisztusi hitükhöz, de nem folytattak állandó harcot a külvilággal, és nem kívánták saját értékrendjüket a kívülállókra kényszeríteni. Mindez talán a konstantini fordulat (Kr. u. 313) során jutott el egyfajta törésponthoz, amikortól – egyes egyháztörténeti munkák szóhasználatával – az egyház „üldözöttből üldözővé” vált.

Önreflexió

Itt térnék vissza a korábban említett tanulmányra, melyben Izsák Norbert úgy fogalmaz, hogy a mérsékelt és konzervatív evangelikál keresztények önreflexiós képességükben különböznek a (hermeneutikai) fundamentalistáktól. Ez roppant fontos igazság akkor, ha szeretnénk megérteni annak lélektani okait, miért olyan nehéz kilépni a fundamentalista gondolkodásból. A főként Amerikából megismert evangelikál mozgalom (nem tévesztendő össze az evangélikus egyházzal!) számos fundamentalista gondolkodású keresztényt tömörít. A különbség a hagyományos értelemben vett evangelikál és fundamentalista között talán éppen az önreflexióban áll. Az előbbi csoport tagjaiban ugyanis feltétlenül jelentkezik az az igény, hogy saját teológiai álláspontjukat mérlegre tegyék, folyamatosan hajlandók a belső kritikai munkát elvégezni, kérdéseket újragondolni, másként feltenni és adott esetben elengedni is. A fundamentalista attitűd azonban erős gátakat épít az önreflektálás elé, hiszen alapvetően biztos a saját igazában – mi több, annak puszta lehetőségét, hogy valamely kérdésben előfordulhat félresiklás, egyfajta isteni tekintéllyel szembeni lázadásként éli meg.

Belső hangjaim

Néhány személyes szál bemutatását aligha kerülhetem meg itt, hiszen magam is voltam fundamentalista. Nem csupán könyvekből és teóriákból ismerem a kötetben s a bemutatóján taglalt jelenséget, tulajdon bőrömön is megtapasztaltam azt. Fiatal emberként, a felnőttlét küszöbéhez érkezve olyan vallási szocializációban volt részem, hogy neofita buzgalommal és fundamentalista keresztény hittel fordultam a körülöttem lévő valósághoz. Miközben hívőként bátran beszéltem arról, hogy szabad ember vagyok – hiszen Krisztus lehetővé tette, hogy a bűn rabságától mentesen éljek –, már-már annyira szennyesnek és veszélyesnek véltem a körülvevő kultúrát, hogy könyvesboltba is alig merészkedtem be, szinte kizárólag keresztény irodalmat olvastam, keresztény zenéket hallgattam, keresztény építőkockákból konstruáltam meg mindent a tudatomban, és minden második gondolatom az egyház, a gyülekezet és a Biblia körül forgott. A fundamentalizmus belső izolációhoz vezet, egyfajta szellemi remeteség, amely életszentségként tünteti fel magát az egyén számára. Ebből a bebetonozott lelkiségből csak akkor tudtam kilépni, amikor az ismeretre, tudásra és művelődésre ösztönző belső hangjaimnak végül engedtem, és elkezdtem feltárni, milyen világban is élek valójában. Meglepetésemre újszerű felfogásom nemhogy az ateizmus felé mozdította volna belső életem, inkább szomjas odafordulásom az igazság keresésére végül a teológiai tanulmányok irányába orientált.

„A populista szuverenista (politikai) fundamentalisták (…) könnyen kommunikálható, a »törzsi« lojalitás szintjét kijelölő identitásmarkerként használják (instrumentalizálják) egy adott vallás – pontosítsunk: ebben a konkrét esetben a kereszténységről van szó – leegyszerűsített és ezáltal valódi jelentésüktől sok esetben megfosztott – tehát figyelem: távolról sem szó szerint értelmezett! – tanításait”, írja Buda Péter a cikkünkben emlegetett kötetben: Fabiny Tibor – Horváth Orsolya – M. Pintér Tibor (szerk.): Fundamentalizmus, protestantizmus, modernitás, Budapest, L’Harmattan, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2024, 175. oldal.

A fundamentalista beszűkülésből tehát viszonylag könnyen sikerült kilépnem, ám vallási környezetemben végignéztem számos olyan hívő ember vívódását, akik kisgyermekkoruk óta elzárt szellemi buborékban élték (hívő) napjaikat, és csak komolyabb viták, megromlott emberi kapcsolatok és szellemi hajótörések révén tudtak kievickélni az izolációból. Gyakori tapasztalat, hogy a fundamentalista kérlelhetetlenség miliőjét csak krízisesemények képesek megtörni. Nem állíthatjuk törvényként, hogy minden esetben súlyos mélységeket kell megélnie annak, aki végül kitör a fundamentalista logikából, mindazonáltal tipikus tapasztalat az ilyesmi. Talán nem teljesen ok nélkül jelenthetjük ki, hogy a most megjelent tanulmánykötet, az őszinte szembenézés a fundamentalista tendenciákkal, nemcsak az ismereteinket bővítheti, de óvhat is attól, hogy akár az egyén, akár valamely vallási vagy politikai közösség belesétáljon a csapdába, ahonnan csak komoly küzdelmek, veszteségek árán szabadulhat.