Szabó Dezső 1919-et követően többször is kifejtette, hogy sem a magyar jobboldallal, sem a magyar baloldallal nem tud azonosulni. Érveit tömören így fogalmazta meg Darányi Kálmán miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében: „Az összeomlás perceiben a baloldal döfte meg a megtántorodott magyarságot. Ma a jobboldal egy része egy halálosabb, jóvátehetetlenebb árulásra gerjed.” A mondat mindkét eleme fontos: a baloldal egészét veti el, ugyanakkor a jobboldal egy részének bűneit súlyosabbnak tartja. Ha kibontjuk e véleményt, akkor azt látjuk, hogy a döntő motívum az író számára az árulás, amely némi leegyszerűsítéssel abból eredt, hogy nem magyarok, hanem idegenek voltak a politikai, gazdasági és kulturális élet fontos posztjain. Ezt az idegenséget Szabó Dezső szerint a zsidók, a németek/svábok és kisebb mértékben a szláv származásúak hordozták.
Idegenek és magyarok harca
„A magyar különben temperamentumával – magyarázta fő művében, Az elsodort faluban (1919) –, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás és az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes erős közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belőle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya.” Vagyis a magyarok hiába tehetségesek és kiváló képességűek – hogy ez miért lenne magától értetődő, annak indoklásával az író adós maradt –, mégis lemaradnak a népek versenyében. Mivel a demokratikus verseny adott, ezért arra van szükség, hogy más népekkel szemben ügyesebb, szervezettebb, határozottabb legyen a magyar nép, s ez megoldja az alapvető problémát. Ha ezen a ponton megállt volna Szabó Dezső, akkor politikai programja nem lett volna több nyers idegengyűlöletnél. Éppen erre alapozva állítja a Szabó-kritika legnagyobb része: az, hogy a magyar történelmet idegenek és magyarok harcaként értelmezte, teljes mértékben tévútra vitte gondolkodását.
Külön faj – árnyalatokkal
Szabó Dezső antiszemitizmusának különböző korszakai és célpontjai voltak. A zsidóság mint külön faj léte nagyjából állandó eleme maradt az írásainak, ám ehhez a meghatározáshoz időnként ellentmondó nézeteket társított, amibe belefért a legdurvább antiszemitizmustól a cionizmus mint a zsidó népiségprogram pártolásáig sok minden.
Az elsodort falu egyik zsidó szereplőjét határozott rokonszenvvel ábrázolja. A György Oszkár székesfehérvári tanárról és műfordítóról mintázott Gyöngyi Oszkár az Adyt megjelenítő Farkas Miklóssal, támogatottjával megvitatja a kívánatos jövőt, már-már a mintaadó költő nevezetes Korrobori című, 1917-es írását visszhangozva: „Látod, ez is zsidó, mélyen, nagyszerűen, krisztusi melegséggel zsidó. Én csak az egyik képet adtam meg fajotokról, a sötétet, amivé az ellenséges századok rontották. Te megadtad a másikat, az árnytalanul emberit, az igazság örök szomjúhozóját, ahogy fajotok ős tisztaságában a történelem egyik megváltó gondolatának fogantatott. Ha tudnád, hogy minden nehéz haragom onnan van, hogy egymásra vagyunk utalva, mert szeretlek benneteket.”
Ám a Tanácsköztársaság bukása után Szabó Dezső a legharsányabb antiszemita publicisták egyike, heveny antiszemita összeesküvés-elméletek hirdetője lett. „És saját táborukban elhatalmasodott egy faj – írja Tisza Istvánról szóló nekrológjában –, mely türelmetlenebbül volt száj-magyar, mint a magyarok, mely legkönnyebben volt kapható hatvanhetes politikára és rikoltó negyvennyolcaskodásra, kapitalista zsarnokságra és proletárforradalomra, nemzeti konzervativizmusra és nemzetközi radikalizmusra, egyszóval mindenre, s mely – míg mi jóhiszeműen téptük egymást a különböző jelszavak alatt – minden izmus alatt a maga egyetlen faji célját űzte, s most ő ült a magyar élet minden hatalmi pontján, de azért még mindig az üldözöttet adta, s a legobjektívebb kritikát is antiszemitizmusnak ordította.”
A vendégjog felmondása
Vad antiszemitizmusát a fajvédő táborból való kiszorulása/kivonulása után, 1923 végén ismét módosította, és azt hirdette, hogy a hazai zsidósággal is együtt kell működni, el kell fogadni a támogatásukat: „És ha Lenin-fiú is lett – írta –, mindig kedvesebb, mint a legkrisztusosabb, legfajvédőbb idegen.” Ám ezzel nem bírálta felül nézetei lényegét: továbbra is külön fajnak tartotta a zsidókat, legfeljebb kevésbé látta őket veszélyesnek, mint korábban. Kétségkívül nem tette első helyre a korszakban kiemelt politikai problémaként azonosított zsidókérdést, de mindig megoldandó ügynek tekintette. Ez a szemlélet önmagában is antiszemita, ráadásul esetenként a nemzetközi korszellemet is érvényesítette. 1936-os, Toborzó című írásában ment a legmesszebbre: „Azt sem kerülhetjük el, hogy a zsidóság ama részének, mely ezernyolcszáznegyvennyolc után került országunkba: felmondjuk a vendégjogot. Ebben a minden munka irányában igazságot tevő tényünkben nem lesz szenvedély és nem lesz antiszemitizmus. Itt összemarkolt vagyonuk egy bizonyos hányadát szívesen rendelkezésükre bocsátjuk, hogy kimehessenek Palesztinába, a nagy reprezentáns szemita faj: az arabság védelmébe.”
Tíz deka zsidóarzén – egy mázsa német ciánkáli
Németország növekvő hatalma azonban arra késztette Szabó Dezsőt, hogy megváltoztassa a sorrendiséget, s immár a német befolyást és az ezt támogató hazai politikai erőket tekintse a magyarságra leselkedő legnagyobb veszélynek. Úgy vélte, hogy a honi antiszemitizmus felfutása csupán egy nagyobb politikai cél megvalósítása érdekében történik:
„A magyar életösztön egyetlen megszállottságává igyekeznek tenni a zsidógyűlöletet, egyrészt azért, hogy ezzel elvonják a figyelmet a német hódítás, a német hatalom irtózatos honfoglalásától. (…) Az élet ezer és ezer alkalmában: titkosan és nyíltan, cirógatóan és vad rémítéssel igézik a magyar lelket: hogy a szervezetünkbe jutott tíz deka zsidóarzén ellen egyetlenegy lehető orvosságunk van: lenyelni egy mázsa német ciánkálit.”
Vagyis továbbra is megőrizte a zsidósággal kapcsolatos negatív sztereotípiáit, érzületét: továbbra is fajvédő ideológus maradt, és álláspontján csak a külpolitikai koordináta-rendszer átalakulása módosított. Erre maga is világosan rámutatott sokat idézett, az első zsidótörvény elfogadásakor, 1938 áprilisában megjelent, Az antijudaizmus bírálata című írásában: „Hiszen a zsidóság mögött mégsem áll egy százmilliós nép fegyveres ereje és borzalmasabb faji sovinizmusa.”
Német tudományon kérődző országunkban
Az író német-/svábellenessége némiképpen más természetű volt, mint antiszemitizmusa. Míg az utóbbit már 1918 előtt is nyilvánosan hangoztatta, a hazai németséggel vagy Németországgal szembeni kritikát nem fogalmozott meg korábban. A családjából hozott magával bizonyos református-függetlenségi alapú német- vagy inkább Habsburg-ellenességet, ám erre később maga is inkább kritikával vagy jóindulatú elnézéssel tekintett. A francia kultúra rajongójaként pályafutása első évtizedében a birodalmi befolyástól való homályos félelmét fogalmazta meg: „A német kultúra nevelése – miért, miért nem – csődöt mondott. A pedantéria átjött a határon, az eredetiség, a mélység a vámon kívül maradt. A fiatal német erő brutális imperiálizmusa veszélyes példa hóbortos kannibál politikára.” Az egy évvel későbbi, Az irodalom mint társadalmi funkció című 1912-es írásában azonban egyértelműbben pozitív képet fest.
A németségről alkotott véleményét is az első világháború kitörése és annak súlyos következményei változtatták meg. Első regényében, a Nincs menekvésben (1917) már megjelenik a német gazdasági befolyással szembeni, akkor még finom kritika: „Egyszer a moziban valami német dolgot adtak, melyben a ríkató és kacagós részek bölcs germán üzleti gond szerint rétegesedtek.” Ám az igazi fordulatot ez esetben is Az elsodort falu hozza. Tartalmazza mindazt, amit Szabó Dezső utóbb vehemensebben, durvábban, igénytelenebbül, rosszabb pillanataiban szinte primitív leegyszerűsítéssel ismételgetett. „De a mi szegény, német tudományon kérődző országunkban elpazarolni a te fejedet, ez bűn a magyar faj ellen” – írja a német kultúra alsóbbrendűségét és kártékonyságát hirdetve. „A német pata szétrughatja Franciaországot – írja másutt –, de a francia gondolat másnap szét fogja vetni a német imperiumot.”
Szabó Dezső szerint a Magyarországon élő német származású tudósok fő célja, hogy kétségbe vonják a magyar kultúra teljesítményeit, és német szellemi befolyásnak vessék alá az országot. Így gúnyolta a regényben Gruber Ede néven szerepeltetett Gragger Róbertet: „Filológiájával, mint háziasszony a poloskás ágyat, végigkutatta a nagy írókat s minden szavukat visszadugta egy holt német szájába.”
A szellemi befolyásszerzést kiegészíti a magyarság gazdasági kizsákmányolása: „Nagyon elcsodálkozott: micsoda nagy fontossággá lett kis faluja, hogy ilyen világteremtéses feszültséggel mennek neki. Mit lehet a széttiport fészekben összemarkolni, hogy a német tenyér ilyen széles kifeszítéssel nyúl feléje?” Szabó Dezső jelentősen eltért a kortárs közvéleménytől abban, hogy nála a német mint a régi Magyarország bukásáért felelős népek egyike jelenik meg: „Cseh, tót, német, román körülrágja Magyarországot s nekünk majd csak halottas kamaránk marad, ahová a hulláink tegyük.”
Az összes itteni német
1919 után mindezt Szabó Dezső két fontos elemmel egészítette ki. Egyrészt a hazai németeket a magyarságot belülről bomlasztó fajnak állította be, akárcsak a zsidókat. E német faji térfoglalást a szemében legfőképpen Gömbös Gyula jelenítette meg: „Ha tényleg csak az anya hozta a német vért a családba – írta röviddel a politikus halála után –: soha még egyoldalú befolyás nem lett oly egyedül ható abszolút meghatározó, mint nála. (…) Ennek a fajnak volt elküldöttje Gömbös Gyula, s arca minden vonásában, pályája minden mozzanatában e faj kifejező ábrája.” Másrészt összekapcsolta a magyarországi németséget és a Harmadik Birodalom szándékait, s mindenféle differenciálást nélkülözve az összes itteni németet a hitleri hatalmi törekvések ügynökének és segítőjének láttatta.
Vak magyar Bábel
A zsidókhoz és a németekhez képest alárendeltebb mértékben, de a szlávok – így, összefoglaló néven – is negatív színben tűntek fel gondolkodásában, leginkább az 1920-as évek első felében. „A kis rác hörcsög piszkos szavakkal harapott vissza – írta –, pofonnal, börtönnel fenyegette.” Vagy sokkal nyersebben és rögeszmésebben: „Igaz, hogy ilyen esetekben egy más lelki tényező is szerepelhet, mely vak magyar Bábelben annyi rombolást okozott: az ős szláv rabszolga ezeréves, vérszerinti, már nem tudatos irredentája a hódító magyar úr ellen.”
Ezek az indulatok azonban elég hamar elültek. Amikor Szabó Dezső az 1930-as évek közepén a német és a szovjet/orosz hatalmi befolyás ellenében meghirdeti a kelet-európai együttműködés gondolatát, ebbe számos szláv nép beletartozott volna. Így a szlávellenes kirohanások tarthatatlanná váltak: „A szláv veszélynek ez a halálos ráigézése a magyar lélekre épúgy a német hódítás harci fegyvere, mint az antijúdaizmus, de sokkal képtelenebb megokolású. Ennek a szláv veszélynek nagy része célzatos maszlag. A már most is inkább távoli pánszlávizmus csupán kulturális szolidaritás öntudatává fog finomulni.”
Szabó Dezső 1919-et követően letért a dualizmus kori magyar elit és középosztály nemzetpolitikai felfogásától, az asszimiláció elvetése, az idegenellenes szólamok jellemezték felfogását. Bár időnként finomított nézetein, de végső soron nem tudta átlépni önnön korlátait.