Hostomská Anna Fanni, Katona Eszter, Hégli Bence, Melecsky Kristóf és Szebellai Dániel a pozsonyi Színművészeti Főiskola (Vysoká Škola Múzických Umení) színész szakos hallgatói. Főiskolán kívül a színpadon is együttműködnek. Shakespeare Hamletjét kezdték próbálni, a munkabemutatót tavaly nyáron láthattuk. A járványhelyzet miatt az előadás tavaszi premierjét elhalasztották.
Lehet-e a színészetet tanítani?
Hégli Bence: Fejleszteni lehet. Minden osztálynak két osztályfőnöke van, egy színész és egy rendező, vagy két színész. Ők utat tudnak mutatni, és teret adni a kibontakozáshoz.
Katona Eszter: A színészet szakma, és lehet tanulni. Viszont nem biztos, hogy tanítani is lehet.
Szebellai Dániel: Egy bizonyos pontig lehet. A főiskolán a tanárok segítenek a tehetség kibontakoztatásában. De fokozatosan eljön az a pillanat, amikor az embernek magának kell rájönnie dolgokra. Tehát a színészet tanítása ettől a ponttól már nem csak a tanárokon múlik.
Hostomská Anna Fanni: Igen, lehet tanítani. Régebben azt hittem, hogy nem lehet. Most, hogy egyre több elméleti óránk van – amelyek keretében a színjátszás története során kialakult praktikákat, teóriákat vesszük sorra – változott a véleményem. Az, hogy mennyire sikeres a tanítás, az már a hallgatón múlik.
Milyen módszerrel és milyen nyelven folyik az oktatás?
HAF: A Pozsonyi Színművészeti Főiskolán a Sztanyiszlavszkij-módszert tanítják. Ennek az a lényege, hogy pszichológiai realizmust teremtsünk. Nagyon elterjedt a szláv népek körében, de ha nyugatra megyünk, más a színházi kultúra.
HB: Elsőéves hallgatóként az első évről tudok beszélni. Először etűdökkel foglalkozunk, néma jelenetekkel: úgy kell megmutatni egy helyzetet, hogy abban ne legyen szükség szavakra, és így is egyértelmű legyen a néző számára. Ezzel elsajátítjuk, hogy a színpadon minden mozdulatnak, minden gesztusnak jelentése van. Ha a színpadon megvakarom az orromat, azt a néző tízszeres jelentőségűnek fogja látni, hiszen a színpad nagyítóként működik.
HAF: Sok nagy rendező kivágta a darabból a leghíresebb monológokat, mert látta, hogy a színész szavak nélkül is el tudja azokat játszani.
KE: Másodévben már szöveges jelenetekkel foglalkozunk. Illetve egy művet részekre bontunk, és mindenki más-más részleten dolgozik. Meg kell tanulnunk együttműködni a rendező- és a dramaturghallgatókkal, akikkel egy évfolyamba járunk. Nagyon nehéz, mert nem kész rendezők rendeznek nem kész színészeket, és ebből születik valamilyen előadás.
SZD: Én harmadéves vagyok. Tavaly úgy döntöttem, hogy az idei első félévemet az Erasmus-program keretében külföldön töltöm. Sikerült a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre kerülnöm. Hatalmas tapasztalat volt. Nagyon jó tanárokkal, magas szintű képzéssel és kellemes légkörrel találkoztam. A második félévben visszajöttem Pozsonyba, mivel meg kell írnom a bakalár-munkámat (BA-szakdolgozat), ami egy szerepelemzés az adott évben az iskolában készített előadásból. De a járványhelyzet miatt le kellett állnunk a próbákkal. Az önkéntes karantén harmadik hetében hívott az osztályfőnököm, hogy meg kell változtatni a témát, mivel az előadásunk már valószínűleg nem készül el. Tehát újra kell kezdenem az egészet.
HAF:A későbbiekben, negyed- és ötödévben előadásokat csinálunk, az osztályfőnökeink pedig bejárnak a próbákra és instrukciókat adnak.
MELECSKY KRISTÓF: Végig szlovák nyelven folyik a képzés, de idén beiktattak az órarendünkbe magyar beszédórát is, ami elengedhetetlen, ha a későbbiekben magyarul is akarunk dolgozni.
Hogy tisztán lássunk: magyar az anyanyelvetek? A szlovákot milyen szinten beszélitek? Származik ebből negatív vagy pozitív megkülönböztetés?
MK: Magyar az anyanyelvünk. Én a főiskolán tanultam meg szlovákul.
KE: Én is.
HB: Ha az megkülönböztetés, hogy amikor valamit nem értek, azt elmondják még egyszer, akkor ér megkülönböztetés, mégpedig pozitív. Negatív megkülönböztetést egyáltalán nem érzek.
SZD: Az anyanyelvem magyar. A szlovákot az általános iskola első osztályától tanuljuk, érettségizünk is belőle, viszont a hétköznapokban keveset használjuk. Csupán az egyetem első hetében volt kellemetlen a helyzet, mert annyira megviselt a folyamatos szlovák kommunikáció, hogy egyfolytában fájt a fejem. Most már elmondhatom, hogy a kiejtésem miatt sem kell szégyenkeznem.
Ha a magyar nyelv közelebb áll hozzátok, nem fordult meg a fejetekben, hogy Magyarországon tanuljátok a szakmát?
MK: Én Pestre készültem, de Pozsonyban hamarabb, márciusban zajlanak a felvételik, és azt gondoltam, megpróbálom. Nagyon tetszett, ahogy bántak velem, őszintén, egyszerűen, egyenesen. Felvettek, és Pestre már el sem mentem.
HB: Nehéz döntés volt, de egyrészt itt éltem Pozsonyban, az iskoláról csupa jót hallottam, akkor már oda járt a barátnőm és a barátaim is. Ezért közelebb állt a szívemhez.
KE:Gondolkodtam rajta, mert nem tudtam, mi vár rám a pozsonyi fölvételin. Attól féltem, hogy nem fogom érteni, mit kérnek tőlem. De azonkívül, hogy Pesten magyarul folyt volna a fölvételi, más nem vonzott.
HAF: Csábító a magyarországi színházi élet, sokkal több a színház, ezáltal több a színvonalasabb színház is. De a születési helyemmel ajándékba kapott nyelvet, a szlovákot nem akartam eldobni. Így aztán játszhatok magyar, szlovák és cseh nyelven is, ha nagyon ügyes leszek.
Hol képzelitek el a jövőtöket? Milyen lehetőségeket nyújt a kétnyelvűség?
HB: Nehéz most a jövőről bármit is mondani. A cél az, hogy mindkét nyelven játszhassunk, ezért dolgozunk.
MK: Mindhárom nyelven. A cseh színház és film is cél lehet. Most játszottam a Szlovák Nemzeti Színházban, illetve a Komáromi Jókai Színházban párhuzamosan, és mindkettőnek megvan a maga szépsége. Valódi kihívás, hogy az egyik nap az egyik nyelven, másik nap a másik nyelven játszom. Nemrég pedig olyan előadást kezdtünk el próbálni a főiskolán, amelyben jelbeszéddel kommunikálunk. Azt gondolom, hogy az érzelmeknek egy a nyelve, és az csak technikai kérdés, hogy szlovákul vagy magyarul mondod-e.
KE: Engem a cseh film érdekel. Filmtörténetileg is jelentős a cseh film. Egy színésznek kiváltság, ha filmezhet. Remélem, nekem megadatik majd.
SZD: Felemelő érzés, ha az ember több nyelvet beszél. És nem csak azért, mert több lehetőségem adódik a szakmában, hanem mert imádom a nyelveket. Odavagyok, hogy sikerült egész jól megtanulnom szlovákul. De ott van még a német és az angol. Ezeket szintén tökéletesíteni szeretném, hiszen e nyelvterületeken is olyan lehetőségek vannak, amelyeket szívesen megragad az ember. Most, a koronavírus-járvány idején sok filmet, sorozatot és színházi közvetítést nézek németül. A német színház nagyon fontos része az egyetemes színházi kultúrának, és most lehetőség van arra, hogy ebbe betekintsünk. A Schaubühne mindennap közzétesz előadásokat. Sokkal előrébb vannak. Most néztem előadásokat a 70-es évekből. Ilyen bátor színdarabokra Szlovákiában még ma sincs igény. Nálunk azt tudom mondani egy előadásra, hogy jó volt a színészi játék, vagy jó volt a rendezés. A Schaubühnében a Bakkhánsnők pedig egy összművé-szeti alkotás.
HAF:Ami igazán nehéz, a másik nyelven gondolkodni. A szavak mögötti jelentéstartalomról van szó. Ha arra gondolok például, hogy „édes”, e mögött a cukortól a mézen át az édesanyáig rengeteg jelentés van a fejemben. Viszont ha szlovákul mondom azt, hogy „sladký”, akkor a jelentések fele elvész. Mélyen benne kell lenni a nyelvi közegben, hogy gondolkodni és érezni is megtanuljunk. Szerintem ez elsajátítható képesség. Ami a jövőmet illeti: remek, hogy foglalkoztatnak a Komáromi Jókai Színházban, egy kőszínházban próbálhatom ki magam, egy igazi társulatban. Szívesen mennék sokfelé. Terveztem, hogy Erasmus-ösztöndíjjal Prágába megyek. De nem tudom, hogyan befolyásolná ezt a mostani járvány. Szeretnék más színházakat is látni, engem vonz a német színház. Párszor voltam Bécsben a Burgtheaterben, ahol hihetetlen jó előadásokat láttam. Teljesen más a színházi optika, más a világnézet, nagyon előremutat és új kapukat nyitogató. Ugyanakkor nem tudom, hogy a pályán akarok-e maradni. Amíg örömet ad másoknak és nekem, addig csinálom. Ha már nem fogom érezni az elhivatottságot, akkor keresek más szakmát.
/Indulókép: A Hamlet rendhagyó próbája. Melecsky Kristóf, Hostomsky Anna Fanni, Hégli Bence, Szebellai Dániel, Matusek Attila (rendező). Fotó: Bárány János/