Vladimir Toricelli attól tartott leginkább, hogy valami ostoba, sőt megszégyenítő módon kell kimúlnia a világból. Őszintén szólva volt rá esélye, hiszen a hülyébbnél hülyébb halálnemek – ha, nyilván, nem is genetikusan – öröklődtek a családban. Nagyapjának, aki amúgy szappanfőzéssel foglalkozott, de mániája volt a különféle robbanószerek házilagos előállítása – különösképp a vacsora utáni bambulós időben –, gyakran mondogatták a szomszédok: egyszer majd arra nézünk föl, hogy tető sehol, aztán maga röpköd az uborkasaláta fölött; de nem lett igazuk. Az öreg a vadonatúj vécén ülve halt meg, egyik kezében égő cigarettával, térdén az Elektronika házilag februári számával, amelyből egy újfajta elektromos gyújtás titkát próbálta kilesni. Talán reggelig sem fedezik föl, ha a savanykás káposzta gyors cselekvésre nem készteti a nagyobbik fiút. A feszítővassal föltárt ajtó mögött ott gubbasztott a szélütéses szappanfőző újságján egy jó adag hideg hamuval. A nagyobbik fiúnak, Vladimir apjának azonban még rajta is sikerült túltennie. Ő a Csillagászati Egyletben átmulatott éjszaka végén egyszerűen fejjel próbált beugrani a siető villamosba. A vezető észrevette, hogy nyaktól egy férfitest lóg az úttestre, de későn. A kanyart ugyanis meglehetősen szűken vette egy fiatal rendőr, aki történetesen rettegett a balesetektől, ezért soha nem ült autóba addig, amíg annyi alkoholt meg nem ivott, mint a Csillagászati Egylet tagjai együttvéve egy este alatt. A rendőrautó százötven métert tolta maga előtt Vladimir apjának fej és – most már – nyak nélküli testét. A hatóság embere mindenkit igazoltatott, majd barátságosan kijelentette, ezúttal eltekint a kihágásoktól, mindenki hazamehet. A Csillagászati Egylet amúgy nem volt hivatalosan bejegyzett egyesület, és két okból hívták így: mert az asztaltársaság mögött a Naprendszerről készült poszter sötétlett, és mert a poharukat emelgető urak úgy festettek, mint akik kormozott üvegen át nézik a napfogyatkozást.

Vladimir Toricelli már azt is méltatlan halálnak érezte volna, ha az utcán, idegenek között, mindenki szeme láttára kellett volna infarktust vagy agyvérzést kapnia. Attól pedig egyenesen irtózott, hogy derékban kettévágja egy vonat, egy fejes próbája közben megcsússzon az uszodai ugrókövön, és beverje a fejét, agyonvágja egy rosszul működő elektromos kávéfőző, darabokra szaggassa valami munkagép, amikor ő hajnalban részegen fekszik a mezőn, halálra égjen egy leszálló repülőben, ami a fölriadt madarak miatt csapódik az irányítótoronyba, lépfenekórt kapjon egy tévesen kézbesített levélben rejlő titokzatos portól, vérbe fagyva találják meg a saját ajtaja előtt, csak mert nem adott elég borravalót a pizzafutárnak, vagy rángatózva múljon ki a szomszéd veszett pincsijének rosszul kezelt harapása miatt. Vladimir Toricelli legszívesebben ágyban várta volna a halált, hosszú, tartalmas élet végén, szaván csüggő fiak, unokák és barátok között, anekdotázva, alaposan fölkészülve a legutolsó és legbölcsebb mondatára. Ez utóbbi vágyának beteljesülése – onnan nézve, ahol éppen állt – meglehetőst reménytelennek tűnt föl.

Ezen a nappettyezte délelőttön még rendben ment minden. Vladimir Toricelli rendelőjében ott ücsörögtek a visszajáró betegek: Ahab Thorp, az egykori szénbányász, akinek nemrég, saját háza építése közben csapta ki egy rosszul forduló gerenda a teljes fölső fogsorát; Umberto Koslowsky, nyugalmazott testnevelés- és filozófiatanár, egy családi viszály áldozata és Juan Hekkinen, nehézsúlyú ökölvívó. Ezt nézzék!, tárta ki a száját Ahab Thorp. Mit, a kitört fölső fogát?, méltatlankodott Umberto Koslowsky, már legalább százszor megmutatta. Nem, nem, ingatta a fejét Ahab Thorp két kézzel húzva szét a száját, ezt itt. Jobb mutatóujjával lefelé böködött a szájüregben. Ez azóta lett, mondta enyhén fuldokolva. Juan Hekkinen közelébb hajolt, aprólékosan vizsgálgatta a bemutatott fogat. Egyszerű szuvasodás, közölte tárgyilagosan. Micsoda!, engedte el saját ajkait Ahab Thorp, szuvasodás? A kivágódó kerítéskapu tört le belőle egy ekkora darabot. Az is valami?, fitymálta őt Juan Hekkinen, nézze ezt! Ahab Thorp még odafordulni sem volt hajlandó. Ugyan, kérem, bármit is mutat, az szakmai ártalom, munkahelyi baleset, jelentette ki. Dehogyis!, háborodott föl Juan Hekkinen, kocsmai verekedés volt, ha akarja megesküszöm. Az ugyanaz, legyintett Ahab Thorp. Ez nem fair, ezt kikérem magamnak!, pattant föl Juan Hekkinen. Már hogyne lenne fair, egyenesedett ki Ahab Thorp is. Fölösleges veszekedniük, ezt úgysem tudják fölülmúlni, szólt közbe halkan Umberto Koslowsky, és egyszerűen elmosolyogta magát. Mintha mérnök tervezte volna, Umberto Koslowskynak pontosan az első négy foga hiányzott: kettő alulról, kettő fölülről. A másik két férfi döbbenten meredt előre. Mi az, maga ráharapott a köszörűre?, kérdezte végül Ahab Thorp. Majdnem, büszkélkedett Umberto Koslowsky, rábólintottam egy ruhafogasra. Csalás, mutatott Umberto Koslowskyra Juan Hekkinen. Tanúim is vannak, mosolygott Umberto Koslowsky. Ahab Thorp most már csak ennyit tudott kérdezni: fáj? Miért, maguknak nem?, vigyorgott Umberto Koslowsky. Vladimir Toricelli személyesen kandikált ki az ajtón. Á, jó napot, doktor úr!, kiáltotta egyszerre a három beteg. Mi ez a lárma?, torkollta le őket Vladimir Toricelli, zavarják a rendelést. Elnézést, rebegték azok hárman. Maguk  úgy járnak ide, mint a borbélyhoz, jegyezte meg Vladimir Toricelli. A betegek megszeppenten néztek össze. Mi magunk borotválunk, közölte óvatosan Ahab Thorp. Az asszisztensem majd szólítja magukat, vágta be az ajtót Vladimir Toricelli. Rossz napja van, dörzsölte össze boldogan két kezét Umberto Koslowsky.

Pedig Vladimir Toricellinek nem volt rossz napja, nagyon is jó napja volt. Vladimir Toricellinek háromhetente egyszer sikerült rávennie a feleségét, hogy töltsék együtt az éjszakát, és ezt a sikert éppen az előző éjjelen könyvelhette el magának. Ennek köszönhetően Vladimir Toricelli, ha kimerülten is, de vidáman ébredt, saját maga főzött kávét, ha már ott volt, az asszonynak is, és a következményekkel mit sem törődve adagolta a szalonnát a tojáshoz. Az autója nem indult, de nem bánta, nem hívott taxit, fütyürészve szállt föl a buszra, hogy gondolkodás nélkül átadja az ülőhelyet az első rászorulónak. Néhány perccel azelőtt, hogy a váróban hangoskodó betegeknek kiszólt volna, azt mondta az asszisztensének: sokáig tűnődtem azon, hogy Isten előbbrevaló-e, vagy a szerelem, de valahol azt olvastam, aki nem szeretett még asszonyt szenvedélyes szerelemmel, nem tudhatja azt sem, mi az istenszeretet, úgyhogy megnyugodtam. Öblíthet, közölte még a székben ülő beteggel.

Amúgy Vladimir Toricelli ritkán fogalmazott szentenciákat, nem szerette őket. A gimnáziumban volt egy matematikatanára, aki rendre ellátta a tanulókat bölcsességgel. Amikor például a délutánra tervezett futballról suttogtak a hátsó sorban, a tanár mosolyogva megállt mellettük, és azt mondta: az élet legfontosabb dolgai olyanok, mint egy kidőlt-bedőlt bakterház – csak akkor vesszük észre őket a vonat ablakából, ha nem zabálunk utazás közben abált szalonnát. A fiúvécében cigarettázással töltött szünetben Vladimir Toricelli és a csapat többi tagja arra a következtetésre jutott, hogy tanáruk szerint figyelniük kellene az órán. De volt ennél cifrább eset is. Egy alkalommal, amikor Vladimir Toricelli elkésett, a tanár baráti hangon így szólt hozzá: fölszállhatsz menet közben is a ringlispílre, de akkor ne csodálkozz, hogy gyomron fejel egy festett faló. És habozás nélkül beírt egy igazolatlan órát. Az utolsó csapást azonban az jelentette, amikor Vladimir Toricelli otthon felejtette a körzőkészletét, mire a tanár így pirított rá: ha az ember nem figyel oda, mi hol van, könnyen megeshet, hogy a seggével esik neki a reggelijének. Krízishelyzetekben Vladimir Toricellinek eszébe jutott ez az intelem. Ilyenkor rángatózni kezdett az arca, és semmi kedve sem volt étkezni. Szóval nem rajongott az aforizmákért.

Az események akkor fordultak rosszra, amikor Vladimir Toricelli végzett a három hangoskodó beteg kezelésével. Vladimir Toricelli a barátját várta, Jean-Baptist Kurnyikovot, a fogorvost. Bizonyos napokon – félévente egyszer – meglátogatták egymást. Nem mintha nem Vladimir Toricelli lett volna Jean-Baptist Kurnyikov fiának keresztapja, nem minhta nem töltötték volna együtt rendszeresen a nagyobb ünnepeket, nem mintha nem jártak volna össze minden hétvégén – ezeken a bizonyos napokon mindig valamelyikük rendelőjében találkoztak. Hol az egyikükében, hol a másikukéban. És szépen, lassacskán, nagy-nagy műgonddal megvizsgálták egymás fogazatát, sőt, ha kellett, a kezelést is elvégezték. Most egy ilyen bizonyos nap volt.

A rendelőbeli találkozásokkor kikötés volt, hogy kizárólag a helybéli fölszerelést használhatták, és mindig csak a vendéglátó asszisztensnője működhetett közre. Minden más szabadon választottnak ítéltetett. Ne is mondd!, közölte egy alkalommal Jean-Baptist Kurnyikov, mielőtt kinyitotta volna a száját, tömni kell a hatost. Hogy tömni!, nevette el magát Vladimir Toricelli az említett fogat vizsgálgatva, ebből egy jó kis gyökérkezelés lesz mindjárt. Jean-Baptist Kurnyikov hevesen ellenkezett volna, de Vladimir Toricelli gyorsan beakasztott egy nyálszívót, és intett az asszisztensnőnek, hogy fogja le a beteget! Hentes!, közölte máskor Vladimir Toricelli a székből kiszállva, semmi szükség nem lett volna arra, hogy kiszedd azt az amalgámot. Miért, higanymérgezésben akarsz meghalni?, vigyorgott Jean-Baptist Kurnyikov. Az a szuvas egyes fontosabb lett volna, morgott Vladimir Toricelli. Az?, csapkodta a térdét Jean-Baptist Kurnyikov, az olyan lehelletnyi, hogy a tükörben megcsinálod, egyedül. Szóval nem mondhatnánk, hogy bármikor bármiben egyetértettek volna. Viszont mindkettejük tetszetős fogsorral rendelkezett, ami komoly előnyt jelentett a társasági érintkezésben. Vladimir Toricelli ott, ahol éppen állt, nagyon is aggódott a fogazata miatt.

Jean-Baptist Kurnyikov nem érkezett meg időben. Illetve lehet, hogy időben érkezett, de Vladimir Toricelli akkorra már nem volt a rendelőben. Alig végzett a harmadik beteggel – Umberto Koslowsky volt az, akkora gyökértömést kapott, mint a bazilika kilincse; csak úgy csillogott a szeme a gyönyörtől, ahogy Vladimir Toricelli jól megpiszkálta a begyulladt fogat, ahogy fúrni kezdett, és ahogy egyenként kiölte az idegeket –, amikor az asszisztensnő jelentette, valaki várakozik odakint. Lehetetlen, állapította meg Vladimir Toricelli, mára biztosan nem rendeltünk be több beteget. Tudom, mondta az asszisztensnő, talán valami sürgős eset. Küldje el!, vonta össze a szemöldökét Vladimir Toricelli. Mire kimondta, meg is bánta, de nem volt mit tennie, az asszisztensnő addigra kidugta a fejét az ajtón, és tárgyalt is volna. Mégse tárgyalt. Meghökkenten visszafordult. Már ketten vannak, közölte. Annál inkább dobja ki őket!, parancsolta Vladimir Toricelli ismét elhamarkodottan, ám ezt az utasítást már nem volt kedve visszavonni. Nem is lett volna ideje rá. Az ajtó föltárult, az odakint várakozó két férfi ruganyos léptekkel beszökkent. Vladimir Toricelli?, kérdezte az egyik. Magasabb is volt a másiknál, sötétebb hajú is, de Vladimir Toricellinek ez nem tűnt föl, mert a kérdést formáló szájat látva az kötötte le, hogy jobb fönt komoly, azonnali beavatkozást sürgető szuvasodással kell számolni. Úgyhogy csak ennyit mondott: fogorvos és szájsebész. Az alacsonyabbik férfi erre az asszisztensnőhöz lépett, a jobb fönt szuvasodó Vladimir Toricellihez, mindketten kloroformos vattát rántottak elő, és elkábították áldozatukat.

Vladimir Toricelli mesés délutánra eszmélt. Odaföntről minden szemérem nélkül sütött rá a nap – mint amikor egy kacér lány, csak a tréfa kedvéért, mindenáron szemezni próbál a férfiemberrel egy kávéház teraszán, hogy aztán, persze, amikor már a férfiember intene a pincérnek, „egy koktélt, legyen szíves, ahhoz az asztalhoz”, fölpattanjon, és mosolyogva továbbálljon. Valahogy így volt ez a bárányfelhőkkel is. Köröztek Vladimir Toricelli körül, mint a szép kisasszonyok a villamoson, akik, amikor az amúgy tisztességes úriember már-már azt is elfelejti a nagy szemlélődésben, hová indult, gyorsan leszállnak egy fáktól árnyalt téren. Vladimir Toricelli e pillanatokban valami magaslaton feküdt, kétoldalt kipányvázott kézzel, maga alatt a derekát és hátát hasogató kövekkel, deszkákkal. Az átható fém- és olajszag döbbentette rá: egy vasúti sínpárhoz kötötték, arccal az égnek, amely olyan biztatóan nézett le rá, mint mindig. Vladimir Toricelli megpróbálta megemelni a fejét. Annyit tisztán ki tudott venni, hogy valóban egy hegygerincen futó pályán fekszik, amely tőle úgy százötven méterre egy viadukton folytatódik.

Amúgy imádta a vasutat. Gyermekkorából nem sok jót tudott fölidézni erről a közlekedési formáról. Minduntalan koszlott, félig rakott vaskályhákkal fűtött, tehát hideg várótermek jutottak eszébe, ahol órákat kell várni a csatlakozásra, meg füstös kupék, ahol verekedni kell az ülőhelyért, aztán szutykos ablakok, amelyeken át örök ködöt látni, nyakukba akasztott kosárral járkáló vándorárusok, akik színes papírba csomagolt, amúgy rég megszáradt szendvicset, süteményt kínálnak, mogorva kalauzok, minduntalan alvó, ivó, evő vagy cigarettázó utasok. Szóval semmi jó. Mégis rajongott a vasútért. Pontosan a várakozást, a lökdösődést, a mocskot szerette benne, mert ezekből a jelekből eszmélt rá: úton van. Jólesett úton lenni. Kötelékeire összpontosított. Biztos volt abban, hogy egymagában soha nem tudja kioldozni őket.

Volt egy furcsa hobbija is. Menetrendeket magolt be. Pontosabban nem nevezhetjük ezt magolásnak, hiszen elég volt egy-két alkalommal átfutnia egy menetrendet, vagy végigutaznia egy vonalon, máris pontosan tudta, melyik járat mikor, honnan indul, hol és mikor áll meg, mikor és milyen csatlakozásai vannak. Ez valahogy ragadt rá. Valamikor, az egyetemi évek alatt az akkori körülményekhez képest vagyonoknak számító összegeket söpört be ilyen tárgyú fogadásokkal. Kiállt a fogadó féllel az Északi pályaudvar hangárjába, és – hátat fordítva a kijelzőtáblának, bekötött szemmel – néhány másodperccel megelőzve a hangosbemondót közölte, mi, mikor és honnan indul, illetve hová érkezik. Tripláját kereste, ha a fogadó fél lecipelte egy kisváros vagy egy falu állomására, hogy ott ugyanezt megismételje – ráadásul ilyenkor az útiköltséget és az utazás közben nélkülözhetetlen kosztot is a vesztes fél fizette. Vladimir Toricelli egyetlenegyszer sem tévedett. Rajongott a restik szakácsainak főztjéért.

Most újra fölemelte a fejét, amennyire csak bírta, és végre fölismerte a helyet: az észak-déli vasút vonalán feküdt, két mérföldre északkeletre attól a falutól, amelynek állomásközeli vendéglőjében évekkel korábban romlott bifszeteket ebédezett, és úgy három mérföldre attól a kisvárostól, ahol az érettségi vizsgát követően – tulajdonképpen a jóravaló osztálytársak hevítésének engedelmeskedve – egy kuplerájban elvesztette fiúi ártatlanságát. Mindkettő szép emléke volt. Soha olyan jó bifszteket nem evett, és ezen a véleményén nem változtatott a hosszú hetekig tartó, a halállal kísértő betegség sem, a vörösesbarna hajú lány pedig annyira kedves és szolgálatkész volt, amilyet azóta sem tapasztalt. Valamikor a két esemény között bújt ki fogorvosi karrierjének bimbója.

A nap állását vizslatta, hiszen kifogástalan karóráját nem állt módjában megnézni. Úgy vélekedett, ha jól számol, negyedórán belül arra kell áthaladnia a 16.20-as járatnak; annak, amely az ő kedves városából indul, és oda érkezik meg, ahol legszebb éveit töltötte: az egyetemi éveket. Vladimir Toricelli egyszer együtt utazott egy szolgálatba igyekvő mozdonyvezetővel. A mozdonyvezető szívélyes volt vele, azonnal bizalmába avatta, és a vasútnál eltöltött éveiről beszélt neki. Vladimir Toricellit a legjobban az ragadta meg, amikor a vezető azt mondta: tudod, ha azt látod, hogy a sínen valami fekszik, már késő, ha fékezel, csak annál rosszabb. Vladimir Toricelli ettől a beszélgetéstől kezdve gyakran gondolt olyasmire, hogy a sínen egy ártatlan, megbotlott tehén fekszik, egy sebesült szarvas, esetleg egy öngyilkosságra készülő ember, a vonat meg csak jön, nagy sebességgel, hogy behozza az előző szakaszon keletkezett lemaradást, a vezető látja a sínen fekvő tehenet, szarvast vagy embert, de nem lassít, inkább szív még egyet a cigarettájából, és rákapcsol. Most, hogy jobban megvizsgálta saját magát, egyszerűen nem értette, ez eddig miért nem jutott az eszébe.

Egy pillanatra Jean-Baptist Kurnyikovra gondolt. Fölmerült benne a kérdés: ha helyesek a számításai, és megtörténik, ami megtörténhet, vajon Jean-Baptist Kurnyikov hajlandó lesz-e őt a fogtérképe alapján azonosítani. Vagy ez az asszisztensnőjére hárul? És egyáltalán: ilyesmi után érvényes lesz-e még a fogtérképe? Ezt sosem lehet tudni. Aztán eszébe jutott, ideje volna valami elmés utolsó mondást kiötlenie. Tudta, úgysem hallja senki, de mégis, a maga megnyugtatására. Közölni valamit az utolsó pillanatban, amit még soha senki nem közölt. Nem tudott tovább elmélkedni, mert fölidéződött benne még egy gyerekkori élmény. Az a nyár, amikor a tóparti üdülőből a barátokkal kijártak a töltés mellé, és kitartási versenyt rendeztek. Egyszer ő nyerte meg, pedig a legfiatalabb volt a csapatban. Ültek a két acélosan csillogó sín között, és zavartalanul beszélgettek. Már messziről hallották a dudálást, de rá se hederítettek. A piros mozdony előbukkant a kanyarból, és az egyik lány fölugrott. A többiek, köztük Vladimir, rezzenéstelen arccal ültek tovább. A vonat már az akácosnál járt, amikor mindenki fölszökkent, hogy a vasúti pálya fölötti domboldalra meneküljön, és a fűszálakba kapaszkodva várja meg a veszély elmúltát. Vladimir, ráadásul háttal az érkező szerelvénynek, dudorászva üldögélt a helyén. Ő csak akkor emelkedett föl – egyébként egyáltalán nem sietősen –, amikor a vonat a telepített fenyőkhöz ért. Vladimir nem kapaszkodott föl a domboldalba, egyszerűen oldalt fordult a töltés és a domboldal közötti vízelvezetőben állva, hogy higgadtan figyelje, számolja végig a tovazötykölődő vagonokat. Tizenkilenc volt.

Vladimir Toricelli számításai egészen pontosak voltak. Utoljára amúgy ezt mondta: épp 17:43.

/Illusztráció: Szabados Árpád: Eszközalakítás/