Miben különbözik a téma és a megírás módja miatt nagy visszhangot kiváltott két könyv?

2017 óta foglalkozom behatóbban a román megszállás levéltári forrásainak feltérképezésével és összegyűjtésével. Kutattam Budapesten, a hazai megyei és városi levéltárakban, múzeumokban és az ilyen anyagokat őrző könyvtárakban. Tetemes iratanyagra támaszkodva írtam meg a könyveimet. Két irányban haladtam: gyűjtöttem az áldozatok nevét, és mérlegeltem a haláluk körülményeit. Nagy hiányt pótoltam, noha vannak már hasonló, de inkább egyetlen tájegységhez vagy nagyobb településhez kötődő kutatások, könyvek. Az atrocitásokat és az áldozatokat mutattam be az első munkámban, majd a témát összegeztem a másodikban.

Első könyvében megrázó élmény volt szembesülni a román megszállás erőszakának mértékével, a bemutatott eseményekkel és az áldozatok fájdalmas, példás összesítésével…

Kutatásom során a magyar–román háború következményeinek áldozataira, a bevonuló román megszállók elkövetett kivégzéseire összpontosítottam, és igyekeztem a berendezkedő idegen hadsereg gyilkosságait alaposan összegyűjteni. Kiderült, hogy a megszálláshoz köthető erőszak szintje igen magas volt,

az áldozatok száma pedig meghaladja a hazai közbeszédben előkerülő vörös- és fehérterrorét együttvéve.

Láthatóvá vált, hogy a megszállók, ahol ellenállásba ütköztek, ott gyakran megtorláshoz folyamodtak,
s bosszúból tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Ráadásul számos egykori tanácsköztársasági ügyvivőt és sok hadifoglyot is meggyilkoltak, a rablógyilkosságokról nem is szólva. Remélem, hogy a könyvem segíti az átélt trauma feldolgozását, s hozzájárul a helyi és országos megemlékezések lehetőségéhez, ugyanakkor jól illeszkedik az első világháborút követő nemzetközi erőszakkutatások sorába.

Eddig milyen visszhangot váltott ki a munkája?

A kötet felkeltette a történész-levéltáros szakma figyelmét, majd elismerését, és elnyerte a Magyar Levéltárosok Egyesülete rangos Osváth Lajos-díját, amelyet kétévente ítélnek oda egy levéltári forrásfeltáráson alapuló történettudományi műnek. A szakmai sikert közönségsiker is kísérte, hiszen az első kiadás el is fogyott. Az érdeklődést bizonyítják az országszerte rendezett könyvbemutatók tapasztalatai, amelyeken a közönség kérdései visszaigazolták, hogy hosszas kutatómunkám nem volt hiábavaló.

A román megszállás áldozatainak száma meghaladja a vörös- és fehérterrorét együttvéve (forrás: Tormay Cecile, public domain Wikimedia Commons)

 

Második kötetének mik a sajátosságai?

Ebben Erdélyből kiindulva tájegységenként mutatom be a megszállás folyamatát, fogadtatását, az antanthatalmak által támogatott hadsereg berendezkedését,

a rekvirálásokat – vagyis az ország kirablását –,

az akkori mindennapi élet nyomasztó gondjait, végül a kivonulást és a megszállás utóéletét. Itt is szó esik a háború és az erőszak kérdéséről, hiszen a megszállás részét képezték a gyilkosságok is. Rövidre fogva: az első kötetben a gyilkosságok leírása és az áldozatok adattára található, míg a második a téma általános összegzése. A két kötet reményeim szerint kiegészíti egymást.

Járt-e könyveivel Erdélyben? Tervezi-e a kutatása folytatását az ottani levéltárakban is?

Már elkezdtem az erdélyi terepmunkát. Többnyire az egyházi levéltárakban kutattam, de jártam néhány állami levéltárban is. Ez idáig Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Szatmárnémetiben fordultam meg, de még rengeteg munka vár rám. Tervezem a folytatást, jövőre újabb kötettel szeretnék jelentkezni, amelyben közzéteszem az Erdélyben meggyilkolt áldozatok adatait. Könyveimnek ott is híre ment. Múlt év őszén egy Garda Dezső által szervezett történészértekezleten tartottam előadást Gyergyószentmiklóson, amelyet nagyváradi könyvbemutató követett. Ottani kutatásaimat a Külügyminisztérium Klebelsberg Kunó ösztöndíja segítette, amelynek támogatását idén is elnyertem.

Volt ugyan francia támogatás, ennek ellenére bocskoros had lépte át a Kárpátokat, hogy birtokba vegyék a nekik adott területet. A Székely Nép 1918. december 6-i számában olvasható, hogy Marosvásárhelyre érve tizenkétezer pár bakancsot kértek a gyárvárostól, mert „mint láthatták, mezítláb és zsákokba, rongyokba burkolt lábbal tették meg az utat idáig”. Miben nyilvánult meg a megszállók fölénye a magyarokkal szemben?

Valóban, az 1918 novemberében érkező román csapatok felszereltsége az erdélyi szemlélők számára lehangoló volt. A hadsereg állapotát, kinézetét több szemtanú is megerősítette. Bethlen településen így emlékezett egy helybéli: „Ebéd után, az országútra érve, látom jönni a »megszálló csapatot«. Micsoda siralmas alakok!

Legtöbbjén se bakancs, se csizma, csak rongyos bocskor.” Az elfoglalt városok laktanyáiból és a rekvirálásoknak köszönhetően aztán lassan felszerelkeztek

minden kellékkel. A francia hadseregtől közvetlen támogatást kaptak, útközben pedig az erdélyi román fiatalokat is besorozták. 1919 tavaszára már a támadó román hadsereg legtöbb katonája megfelelően öltözött és jól ellátott volt. Akkorra a román csapatok túlereje majd háromszorosra nőtt, mintegy ötvenötezer román harcolt – nagy tűzerő fölénnyel – tizennyolcezer magyar katona ellen.

Beszédes a vezetékneve. Perczel Miklós honvédezredes halálának százhuszadik, Perczel Mór honvédtábornok halálának százhuszonötödik évfordulója alkalmából jelent meg tavaly Csorba Győző gondozásában Perczel Miklós kiváló, történelmi és irodalmi értékű naplója. Nomen est omen?

Igen, a történelmi Perczel család leszármazottja vagyok, de az én őseim nem a híres 1848-as Perczel Mór ágából erednek. Azonban mégis egy családról van szó, ugyanis minden Perczel közös őse egyetlen személy: a császári hadiszállító Perczel János. Az ő három fia egy-egy ágat hozott létre: a veszprémi, a bonyhádi és a budai ágat. Én a budaiaktól származom, de az ősünk, vagyis az eredetünk tehát közös. A családra példás tisztelettel emlékezik Bonyhád városa, ahol a Perczelek birtokai voltak. Ott minden év március 15-én Perczel-találkozóra jönnek össze a család tagjai. A városi ünnepségen Perczel-díjakat adnak át, és megkoszorúzzák a Perczel-sírokat. Felemelő élmény, melyet többször átélhettem.

 

Nyitókép: Román lovasság Budapesten 1919-ben (Forrás: Constantin Kiriţescu: Istoria războiului pentru întregirea
României Wikimedia Commons)