Az újkor nagy vívmányai, melyek birtokában annak embere már annyiszor elparentálta a középkort, lassanként meghozták végzetes gyümölcseiket. A vallásos és nemzeti eszme, az egyéniségkultusz, a gépkultúra elfajulása ráeszméltette a kutató elméket arra, hogy letértünk az egészséges fejlődés biztosítékait hordozó középkori alapokról, melyek a maguk sokszor kezdetleges és kialakulatlan voltában is az egyedül biztos utat jelentették. A hibakeresés, a bizonyos fokú újrakezdés ösztönös gondolata adja meg tehát a középkor iránti szokatlanul nagy érdeklődés kulcsát. Hogy ezen gondolat jelentőségét a maga mélységében értékelni tudjuk, egy kis történeti átpillantásra lesz szükségünk. Egyrészt be kell mutatnunk, hogy miként változott a középkor értékelése a múltban, másrészt ki kell emelnünk, hogy mennyire függ némely modern eszme, berendezkedés és legfrissebb felfedezésnek tartott tudományos és gyakorlati állásfoglalás a középkortól.
Részlet a Magyar Szemle írásából:
A középkori világrend és világnézet értékelésének mélypontja először e világrend megbontójában, a renaissance, a humanizmus és a hitújítás eszmevilágában jelentkezik, melyben egyszersmind merev elutasítás és megvetés az osztályrésze.1 Nagyon jellemző, hogy a renaissance itáliai képviselői gúnyosan a római birodalom szétrombolóiról, a gótokról nevezték el a középkor jellegzetes építőstílusát. Az ellenreformáció ugyan ismét kedvező megvilágításba helyezte a középkort, de hatása e téren csak a katolikus körökben maradt állandó. Az ellenreformációt követő felvilágosodás azonban a maga szuggesztív erejével még jobban kimélyítette a középkor és az újkor között tátongó szakadékot. Voltaire a világ legintelligensebb nemzeteinek nevezi a görögöket és a rómaiakat s a következőket írja „Essai sur les moeurs” c. művében: „Ha a római császárság története után azon népekét vizsgáljuk, melyek azt nyugaton szétdarabolták, úgy érezzük magunkat,
Érdemes megemlíteni, hogy a „sötét középkor” ismert jelszava, bár már a XV. században is előfordul, először a humanisták harcaiban, a XVI. században játszik nagyobb szerepet. E korban nemcsak Németországban, hanem Franciaországban is sokat használják a humanista írók ezt a kifejezést. Elítélő és megvető jellege azonban legélesebben a XVIII. századi felvilágosodás íróinál nyomul előtérbe, akik történeti érzék híján e csatakiáltással ítélték el nemzetük múltjának legértékesebb századait, mint az az utazó, aki elhagyva egy pompás várost, egyszerre csak tövisbokrokkal benőtt, vad pusztaságban találja magát. Barbár nyelvjárások a szép latin nyelv méltatlan örökösei, azon nyelvé, melyet az Atlas-hegységtől Illyriáig beszéltek.” Ugyanő megvetéssel beszél a középkori történet több kiemelkedő eseményéről is, így pl. élesen kikel a kereszteshadjáratok ellen. Hasonlóan nyilatkoznak a társai is, pl. Montesquieu. A német felvilágosodás ezzel szemben egészen más jellegű: ez inkább átmenetet alkot a romantikához, melyben a középkor lelkes méltánylóra talált. Herder, aki Rousseau tanítványa volt és akitől Hegelig vezetnek a fejlődés szálai, felismerte a középkor két legjellegzetesebb hatóerőjét, a kereszténységet és a germánságot; teológiai felfogása pedig, mely szerint a történelmi fejlődésnek egy isteni üdvterv az alapja, nagyon előmozdította a középkori szellemvilág iránti érdeklődést.2 Ilyen alapokon már nyugodtan továbbépíthettek a romantikusok, akik a maga egészében újra felfedezik s a nemzeti megerősödés és a szellemi felemelkedés kiapadhatatlan forrásává teszik a középkort. Amikor a hódító Napoleon árnyéka lidércnyomásként nehezedett az európai nemzetek lelkére, a középkor felé fordult az elnyomottak, főként a németek tekintete, mert a régi nemzeti nagyság képét látták benne. Rendkívül tanulságos lesz, ha ezt a nagy átmenetet egy a német irodalomból vett példával szemléltetjük. Amikor a zürichi Cristof Heinrich Myller 1782-ben az általa kiadott Nibelungenlied első példányát megküldte Nagy Frigyesnek, a király, mint a francia felvilágosodás hű követője, egy 1784 február 22-én kelt levelében durván pálcát tört a kiadott költemény és Myllernek a középkori német irodalom feltámasztására irányuló törekvései felett.
Myller kiadása kissé korán jött, mert a XVIII. század nem ismerte s éppen ezért nem is értékelte a középkort. A történeti tudományok akkor még gyermekkorukat élték s a nemzeti érzés még nem ébredt fel a felvilágosult és kozmopolita németek között. A kor figyelme és érdeklődése elsősorban a klasszikus (főként a görög) ókor és az osszianizmustól propagált, javarészt költött nemzeti őskor felé fordult. Nagy Frigyes kemény ítélete tehát nagyjában megfelelt az egész kor felfogásának. Még a nagy német klasszikusok sem voltak kivételek. Klopstock nem ismerte, Goethe meg sem nézte a Myllertől neki megküldött kötetet. Lessinget csak mint filológiai munka érdekelte. Herder, aki a költői szépséget még a legexotikusabb népek dalaiban is felismerte, akkor még nem tudja olvasni ezeket a „hosszú epikai költeményeket”. Schiller szintén alig olvasta Myller kiadását. Hasonló volt kortársaik legtöbbjének a véleménye, amennyiben egyáltalán tudomást vettek a gyűjteményről. Napoleon uralmának és főként a szörnyű jénai vereségnek (1806) kellett jönnie, hogy fölverje a németeket a felvilágosodás érzéketlenségéből és multjuk nagyságára utalja őket. Mikor Fr. H. von der Hagen Nibelung-kiadása megjelent (1810), az már nagy nemzeti tett számba ment, melyet az egész ország ünnepelt. Ennek az új hazafias és nemzeti szellemnek felidézői és naggyátevői a romantikusok voltak, akik a középkort minden vonatkozásában feltámasztani és rehabilitálni törekedtek.
Klasszikusan szép példája ennek Novalis „Die Christenheit oder Európa” című értekezése, melyben a középkort mint a legeszményibb és a legköltőibb korszakot dicsőíti minden téren. Mások viszont gyakorlati ésszel felismerték a középkorban rejlő, de eddig még fel nem fedezett, az idők vagy az ellenszenv és a közöny porával betemetett erőket és éppen ezért erős kézzel hozzáfogtak a középkori emlékek és források kiadásához. A fiatal romantikus költők, Novalis, Tieck és a nagy protestáns teológus Schleiermacher újból felfedezik a legendát, a vallást ismét méltányolják a kultúra fejlődésében, a vallásos élményeknek helyet adnak a költészetben. A Grimm-testvérek megalapítják a nyelvtudományt és a régiségtudományt, kiadják a német nép meséit és mondáit. Görres József kiadja a német népkönyveket, Brentano és Arnim a német népdalokat. Pertz megindítja a legnagyobb német történeti forrásgyűjteményt, a Monumenta Germaniae Historica-t. A Schlegel-testvérek, Gries, Tieck és Eichendorff megnyitják a román és a keleti népek szellemvilágának kincsesházát a németség előtt s ezzel megvalósítják Goethe gondolatát a világirodalomról. A germanisztika megalapítása és a legtöbb ó- és középfelnémet irodalmi emlék felfedezése és kiadása is a romantikusok érdeme.
Voltaire, Montesquieu és az enciklopédisták felvilágosodott irányzatát a francia romantikában is felváltotta a vallásos értékek megbecsülése. A nagyrészt protestáns jellegű német romantika mellett e romantikus katolicizmus első és legnagyobb alakja Franciaországban Chateaubriand. Hatása a romantika első korszakára rendkívüli volt s a romantikusok világnézete csak 1830 táján fordult el az általa megjelölt iránytól. Nagy vallásvédő műve (Génié du Christianisme) és prózai hőskölteménye (Martyrs) a maguk korában ellenállhatatlan erővel terjesztették az őskereszténység, a nemzeti őskor és a középkor szeretetét s költői szépségük még ma sem vesztett erejéből. A középkor kultuszát terjesztik a francia romantikusok első nemzedékében Lamartine és J. de Maistre ragyogó tollal írt művei is. A második romantikus nemzedék középkor-kultuszában nagy szerepe volt Jules Michelet-nek, kinek a francia középkorról szóló, költői szépségekben gazdag történeti művei a harmincas években jelentek meg. Igen nagy érdemeket szerzett magának a középkor ébresztése terén Charles Montalambert is, aki Lamennais atya köréhez tartozott. Árpádházi Szent Erzsébetről (Hist. de Sainte Elisabeth de Hongrie, 1836) és a nyugati szerzetességről (Hist. des moines d’Occident, 1860) írt alapvető munkái még ma sem avultak el és még ma is sok barátot szereznek a középkornak. Az elsővel különösen nekünk, magyaroknak tett megbecsülhetetlen szolgálatot, mert Szent Erzsébet magyar voltát véglegesen megrögzítette általa a világ katolikusainak köztudatában, úgyhogy csak a németek nevezik őt ma is „thüringiainak”.
A német és a francia romantika hatása alatt az angol irodalomban is megjelenik a középkor-kultusza s elsősorban a prerafaeliták költészetében ölt határozott alakot. A prerafaeliták (főként Dante Gábriel Rossetti, Christine Rossetti és William Morris) erősen hajlanak a katolicizmus felé és éppen ezért szívesen választanak középkori tárgyakat, kedvelik a középkor nemes egyszerűségét, misztikus hangulatait, új életre keltik a legendát, felkeresik az ősi középkori, a népvándorlás előtti és a nép mitikus korába visszanyúló meséket s a lovagi középkor vallásos esztéticizmusának szellemében átértelmezve újból elmesélik azokat. Az olasz és a spanyol romantikában is megtaláljuk a középkor kultuszát. Érdekes, hogy német és francia hatásnak kellett jönnie, hogy ez a két román nép, mely történetével és irodalmával a legtöbb romantikus kelléket adta a világirodalomnak, végre önmaga számára is felfedezze múltja nagy értékeit. És mégis, távolról sem aknázta ki egyik sem a maga középkorát annyira, mint az idegen, a Tieck-, Musset- vagy Byron-iskolák.
Az európai irodalmak romantikus középkor-kultusza, mint láttuk, legalább gyökerében a német romantikára vezethető vissza. A német szellemnek ez a monumentális megmozdulása természetesen nem volt hatás nélkül a szomszédos és a németséggel ezer szállal egybefonódott magyarságra sem. A nagy magyar történeti forráskiadványok megindulása, a magyar középkor sajátos műveltségének és szellemének felkutatása, régi irodalmunk emlékeinek kiadása, a népiesség nagy mozgalmának megindulása és kifejlődése, a magyar történet- és nyelvtudomány, a magyar irodalomtörténet-írás stb. fellendülése mind szoros kapcsolatban van a német romantikával. Igaz ugyan hogy a magyar romantikai irodalom kezdetben nem annyira nemzetünk középkora, mint inkább annak őskora felé fordította figyelmét, de azért a németség középkorrajongása nálunk sem maradt teljesen visszhang nélkül. Ez különösen akkor lesz szembeötlő, ha tudományos és irodalmi életünk mozgalmait a nemzeti klasszicizmus korában is megvizsgáljuk ebből a szempontból.
