Az európai történelem egyik legkevésbé magától értetődő konstrukciója, az osztrák nemzeti önértelmezés a mai napig kétértelmű: nem hosszú, lineárisan elbeszélhető nemzetállami fejlődés eredménye, hanem megszakítások, törések és kényszerű újradefiniálások sorozata.
Önálló államiság mint kényszer
Míg Európa számos nemzete identitását közös politikai tettek, forradalmak, szabadságharcok, kollektív győzelmek és traumák, nemzeti mártírok és hősök köré szervezte, addig Ausztria esetében ezek az elemek vagy hiányoznak, vagy sohasem váltak a nemzettudat központi pilléreivé. Az osztrák önértelmezés nagyobbrészt valamihez képest: a Német Birodalomhoz, a Habsburg Monarchiához, a szomszédos szláv és magyar térségekhez, majd a hidegháború két politikai tömbjéhez viszonyítva nyert megfogalmazást. Ausztria nem klasszikus értelemben vett nemzetállamként, hanem egy birodalom maradványaként jött létre, a történelem kényszerítette rá önálló államiságát. Ez az eredendő bizonytalanság végigkíséri az osztrák identitás alakulását, és máig magyarázza természetét.
Az osztrák identitás nem egyetlen alapelvre, hanem egymással feszültségben álló elemek kényes egyensúlyára épül. Germán nyelvi és jogtörténeti kötődések találkoznak kelet-közép-európai tapasztalatokkal; monarchikus hagyományok élnek együtt republikánus intézményekkel; a heroikus nemzeti narratívák hiányát kulturális teljesítmények pótolják, a semlegesség pedig egyszerre jelenik meg geopolitikai kényszerként és erényként.
A modern osztrák államiság éppen annak a Monarchiának megszűnéséből született, amelyből önértelmezése máig jelentős mértékben táplálkozik. 1918-ban a köztársaság kikiáltása nem forradalmi lelkesedésből, hanem katonai vereségből és geopolitikai kényszerből következett be. Nem új nemzet születését ünnepelte, hanem történelmi korszakot zárt le, amely után az osztrák társadalom hosszú ideig kereste saját helyét.
A germán világ része
Nyelvi, kulturális és jogtörténeti értelemben Ausztria kétségtelenül a germán világ része. A XIX. században az osztrák elit túlnyomó többsége magát egyszerűen németnek tekintette. Az „osztrák” megjelölés ekkor inkább dinasztikus vagy területi, semmint nemzeti jelentéssel bírt. Az első világháborút követően létrejövő állam elnevezése – Deutschösterreich – önmagában is jelzi, hogy az osztrák identitás ekkor még szorosan kötődött a német nemzeteszméhez. Az Anschluss gondolata nem szélsőséges politikusok fejében fogant meg a peremen, hanem széles társadalmi támogatottságnak örvendett.
A saint-germaini békeszerződés (1919. szeptember 10.) azonban megtiltotta az egyesülést Németországgal, és ezzel Ausztriát – saját akarata ellenére – önálló identitás kialakítására kényszerítette. Az oktrojált elkülönülés mély nyomot hagyott az osztrák politikai gondolkodásban. Ha egy osztrák állampolgár ma „deutsch-national”-ként határozza meg magát, azzal nem pusztán nyelvét vagy kultúráját írja le, hanem tudatos ideológiai állásfoglalását is kifejezésre juttatja. A „német nemzethez” való tartozás elsődlegességét vallva valójában elutasítja az osztrák nemzetfogalmat.
A kortárs osztrák történetírás és politikai elemzés ezt egyértelműen ideológiai pozícióként értelmezi. A „deutsch-national” önmeghatározás olyan identitásfolytonosságot feltételez, amely az osztrák államiságot történelmi kényszerként, nem pedig legitim nemzeti közösségként értelmezi. Az Anschluss után a „deutsch-national” identitás szorosan összefonódott a nemzetiszocializmussal, így a háború utáni Ausztria tudatosan külön nemzetként definiálta magát.
Ausztria önmagát nem elkövetőként, hanem Hitler első áldozataként kezdte értelmezni. Ez a narratíva nem csupán külpolitikai védőernyőt jelentett, hanem belpolitikai és identitáspolitikai funkciót is betöltött: lehetővé tette az osztrák társadalom számára, hogy elkerülje a kollektív felelősség kérdését, és új, erkölcsileg elfogadható-felmentő önképet alakítson ki.
Többnyelvű politikai tér
Ugyanakkor Ausztria sohasem volt homogén germán nemzetállam. A Habsburg Monarchia évszázadokon át soknemzetiségű, többnyelvű politikai térként működött, ahol a német elem ugyan domináns volt, de sohasem kizárólagos. A cseh, szlovák, lengyel, délszláv és magyar jelenlét nem csupán demográfiai adottságot képviselt, hanem mély szellemi és kulturális nyomot is hagyott az osztrák gondolkodásban.
Claudio Magris, az olasz germanista és a Monarchia szellemi örökségének egyik legjelentősebb kutatója Duna (eredetileg 1987, magyarul 1992) című művében hangsúlyozta: a Habsburg Birodalom nem nemzetek elnyomására, hanem azok együttélésének megszervezésére tett kísérlet volt. Ez a tapasztalat mélyen beépült az osztrák politikai mentalitásba.
A Monarchia emlékezete egyszerre jelent terhet és erőforrást. Terhet, mert relativizálja a köztársaság önállóságát, hiszen a birodalom nélkül Ausztria gyakran „csonka államként” mutatkozik önmaga szemében is. Ugyanakkor erőforrást is képez, mert történelmi mélységet ad az egyébként fiatal államnak. A második világháború után a Monarchia restaurációja politikailag irrelevánssá vált, kulturálisan azonban új funkciót kapott. A Habsburg-dinasztia nem politikai alternatívát, hanem identitáspótlékot nyújt. Olyan múltat, amely nem kompromittálódott úgy, mint a náci korszak.
A Habsburg örökség kezelése
„Az osztrákok köztársaságiak akarnak lenni, de monarchikusan éreznek” – fogalmazott találóan Reinhard Sieder osztrák szociológus, emlékezetkutató 2005-ben. Ez a kettősség máig áthatja az osztrák közgondolkodást. A Habsburg örökség határozza meg a kulturális önképet és a turisztikai reprezentációt. A politikai gyakorlat ellenben tudatosan távolságot tart tőle. A Habsburg-leszármazottak közéleti szerepvállalása Ausztriában máig érzékeny kérdés, míg Magyarországon a dinasztia öröksége sokkal természetesebb módon integrálódott a politikai és kulturális nyilvánosságba: 2025 végéig két Habsburg-leszármazott is nagykövetként képviselte hazánkat külföldön. „Magyarország a Habsburgokkal él, Ausztria pedig a Habsburgokból él” – ragadja meg a jelenséget a közkeletű mondás.
Hogy a helyzet mégsem annyira rossz, azt jelzi az a tény, hogy 2011-ig az osztrák jogszabályok ugyan kizárták a Habsburg-ház tagjait és más „uralkodócsaládok” leszármazottjait is az államfőválasztásból, de akkor ezt a rendelkezést eltörölték. Parlamenti, kormányfői választások esetén 1919 óta nincs speciális alkotmányos tilalom a Habsburg-család tagjai ellen – ők ugyanúgy indulhatnak, mint bárki más.
Mártírok nélküli nemzet
Ugyancsak nem forradalmi hagyományból fakad az osztrák republikanizmus. Az első köztársaság (1918–1938) identitásválsága részben abból eredt, hogy a politikai táborok – szociáldemokraták, keresztényszociálisok és német nemzetiek – alapvetően eltérően viszonyultak az államformához. A második világháború után azonban a republikanizmus már nem képezte vita tárgyát, inkább alapvető egyetértés övezte. A második köztársaság (1945–) stabilitása a konfliktuskerülésre épülő nagykoalíciós modellből, a kompromisszumkultúrából és az intézményi folytonosság hangsúlyozásából fakadt.
Tanulságos a magyar és az osztrák nemzeti identitás összevetése, amely rávilágít a két eltérő történeti-nemzeti tapasztalatra. A magyar nemzettudat épít ugyan az alkotmányos-polgári szabadság eszméjére, de a veszteség, a szabadságharc és a mártíromság körül forog: 1848/49, Trianon és 1956 történelmi csomópontjai kollektív érzelmi azonosulást teremtenek. Az osztrák identitás ezzel szemben az állami folytonosságon, a rend fenntartásán és a kulturális teljesítményen nyugszik. A Monarchia bukása Ausztriában nem nemzeti tragédiaként, hanem történelmi korszakváltásként jelenik meg.
Az osztrákoknak voltak sikeres uralkodóik és hadvezéreik, utóbbiak élén Savoyai Jenővel, de hiányoznak a klasszikus értelemben vett nemzeti vértanúik. Szinte egyedüli kivétel Andreas Hofer, a tiroli felkelés vezetője, akit Napóleon parancsára 1809-ben kivégeztek. Az 1848-as bécsi forradalom pedig elsősorban a liberális értelmiség ügye volt, nem népi felkelés. Az Anschlusszal szembeni ellenszegülés sem válhatott hősi mítosszá, mivel az osztrák társadalomnak igen jelentős része támogatta a Német Birodalomhoz való csatlakozást.
Ha nincsenek politikai hősök, akkor a nemzeti büszkeség más területeken keres példaképeket. Az osztrák identitás hősei elsősorban a kultúra és a tudomány világából kerülnek ki. A klasszikus zene központi szerepet tölt be: zeneszerzőik egyben nemzeti ikonok. A természettudományok, a pszichoanalízis és a modern filozófia terén Ausztria rendkívüli teljesítményt nyújtott. A sport is fontos identitásképző tényező.
Örökös semlegesség
Az osztrák identitás egyik legfontosabb pillére az 1955-ben deklarált semlegesség. Eredetileg geopolitikai alku volt: a szovjet csapatok kivonulásának áraként Ausztria lemondott a katonai szövetségekhez való csatlakozásról. Idővel azonban a semlegesség erkölcsi és identitáspolitikai jelentést nyert. Bruno Kreisky szociáldemokrata kancellár, a hidegháború idején meghatározó külpolitikai szereplő tudatosan formálta Ausztriát béketeremtővé és -közvetítővé. Bécs nemzetközi szervezetek központjává, a diplomácia „semleges talajává” vált.
A XXI. század biztonságpolitikai átalakulásai azonban alapjaiban kérdőjelezték meg a klasszikus semlegességi modellt. Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának részeként történő működés, majd Oroszország Ukrajna elleni háborúja új helyzetet teremtett. Svédország és Finnország NATO-csatlakozása elgondolkodtathatta volna az osztrákokat, hogy a semlegesség képes-e még garantálni a biztonságot. Miután azonban Svájc és Liechtenstein kivételével minden határán NATO-tagországok veszik körbe Ausztriát, ők – kissé ironikusan – „biztonságpolitikai potyautas”-ként definiálják magukat. A politikai elit mellett a közvélemény is kötődik a semlegesség eszményéhez. Ennélfogva az ország mostantól a „katonailag semleges, de politikailag elkötelezett” kifejezéssel írja le magát. Semleges országként is aktívabban és nagyobb elkötelezettséggel támogatja Ukrajnát, mint ahogy azt egyes NATO-tagországok teszik. A katonai tömbön kívüliséget viszont belátható időre (akár örökre) fenntartják, ahogyan a szövetséges hatalmakkal kötött 1955. évi államszerződés „immerwährende Neutralität”-et ír elő számukra.
Robert Menasse osztrák író és esszéista – az európai integráció elkötelezett híve – 2012-ben így fogalmazott: „Ausztria szépsége, hogy nincs egyetlen válasza ezekre a kérdésekre. Az osztrák identitás maga a válasz hiánya.” Talán éppen ez az osztrák önazonosság lényege. Nem a feszültségek feloldásában, hanem azok kezelésében rejlik az ereje. A germán és a szláv, a monarchikus és a republikánus, a semleges és az elkötelezett elemek együttese alkotja azt a sajátos politikai és kulturális keretet, amelyet Ausztriának nevezünk.
A szerző külpolitikai szakértő
Nyitókép: Deutschösterreich pecsét az Osztrák–Magyar Bank húszkoronás bankjegyén 1919-ből (Österrechisch-Ungarischen Bank, cco / Wikimédia)
