Végigjárta a szakma pályaállomásait. Történelem–francia szakon végzett, kutatóként dolgozott az MTA Történettudományi Intézetében, munkatársa volt az MTA Közép- és Kelet-Európa Központnak, 1988-tól lett az ELTE nagy hagyományú Román Filológiai Tanszékének vezetője. 1999-től az MTA doktora, egyetemi tanár, kétszer kapott Akadémiai Díjat, 1999-ben Ránki György-díjat.

Imponáló munkásságát lehetetlen röviden áttekinteni; a forrásfeltárástól és -kiadástól, a tanítástól, a sorozatszerkesztéstől az eszme- és vallástörténet különböző mélységéig, szintézisekig, sőt a veretes publicisztikáig terjed. Erőssége az esszé. Szívesen írt a Holmiba is, a Magyar Szemlébe is – mindig vitakérdésekről. Érdeklődésének középpontjában Erdély, még inkább a magyar–román történelmi közösség problémái álltak. Távol állt tőle a „történelmi sérelmek” újraírásánál leragadó, már csak ízlése által is tiltott frázisos hazafiság éppúgy, mint az ütközések okainak, körülményeknek analízisét hárítani akaró kiegyenlítő naivitás. Sosem engedett a harmóniaterrornak. Ilyen megközelítésben írta meg a reformkori Erdély útját, a különösen tragikus 1848-49-es esztendőt az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély-szintézisben, mely aztán bekerült a nemzetközi politikai publicisztikába is.

Rendkívül sok levéltári anyagot tárt fel, használt. Bécsi levéltárosok megcsodálták őt, hogy három nap alatt megtalált egy olyan 1848-as forrást, amelyet Andics Erzsébet éveken át hiába keresett. Ilyen munka állt például a magyar demokratikus kultúra, a felvilágosodástól a magyar liberalizmus kialakulásához vezető út vizsgálatáról írott, Széchenyi Ferencet, Kazinczy Ferencet is új megvilágításba helyező könyve mögött (Milyen nemzetet az emberiségnek?, 2012). De áll ez Bartók Béla és a Cantata profana keletkezéstörténetéről (történetéhez) írt tanulmánysorára is („Tiszta forrás” felé…, 2011)

Még két különösen megkapó könyvére kell legalább kitérni. A Vasgárda (2015) az európai fasizmus hírhedten román, eredeti jelenségéről szól. Nem külföldi ügynökség volt az, mint a korban és később is erősen állították. Saját kutatásai és a teljes irodalom, sőt – nagyon fiatalok mozgalmáról lévén szó – máig élő, újra szervezkedő legionáriusokkal konzultálva írta meg igazán izgalmas történetét. „Riporterként megyek vissza a múltba” – mondja.

Ironikusan jegyzi meg e kötetében: „A fasizmusról szóló könyvek lassan már nem magáról a jelenségről, hanem annak értelmezéséről, az értelmezések értelmezéséről beszélnek. Nem lehetünk meg ezek nélkül, de egy ponton túl árad belőlük a historiográfiai unalom… a citációs etika és antietika miatt több történésznév fordul elő… mint egykorú szereplőé.” Ez a Vasgárda-történet intrikák és példátlan véres rémségek története a XX. századi Romániából. „Az én empátiám az irónia és a részvét – vallja tanulságosan Miskolczy. –
Részvét az áldozatoknak. A bűnös áldozatok, a tettesek iránt is” – ami keresztényi kötelesség.

A Magyar–Román Történész Vegyesbizottság elnökeként a múlthoz képest persze tompuló viták ellenére (mellett) tudta összekapcsolni a két kutatóközösséget. Kedvelték őt odaát is. Neki elnézték az olyan bohém gesztusokat, hogy akár az elnöklést is odahagyta, hogy egy-két órára beugorjon a helyi levéltárba. Tudták, kemény vitázó, ám nem ősellenség.

Bizonyosan az egyik fő műve A román középkor idő-
szerű kérdései (2021), mely valójában egy magyar–román történelem. A még nálunk is jóval iratszegényebb román középkort a magyar (és nemzetközi) forrásanyag segítségével jobban beemeli az európai világba, mint bárki korábban. A türelmes olvasónak revelatív könyv. Vajon megértjük-e mi, hogy valamikor elszakadtunk egymástól, s feloldható-e „konfliktusközösségünk”? Vajon megérti-e nem csak a román történészek (politikusok?) ma még csak törpe kisebbsége, hogy a teljesebb múlt emléke, öröksége kötelezi az összes utódokat? Miskolczy Ambrus ezekre is figyelmeztet. Hiányozni fog.•