„A filozófia (…) mindig későn érkezik: csak abban az időben jelenik meg, miután a valóság befejezte átalakulásának folyamatát” – juthat eszünkbe önkéntelenül is a XIX. század nagy filozófusának, G. W. F. Hegelnek sommás megállapítása (Jogfilozófia, 23), ha szemügyre vesszük a koronavírus-válság kapcsán megjelenő kortárs filozófiai irodalmat (asszociációnkat erősítheti egyébként, hogy Hegel maga is egy nagy kolerajárvány második hulláma idején halt meg). Nem mintha Hegel késői utódai közül mindenki tartotta volna magát a Minerva baglyának röptetésére vonatkozó előíráshoz. A berlini bölccsel bevallottan intim posztmodern viszonyt ápoló szlovén sztárfilozófus, Slavoj Žižek alig száz nappal az új vírus hivatalos elismerése után – ekkor hazánkban még kétszáz alatt volt az összes igazolt fertőzött száma – nyomdába adta profetikusnak szánt könyvét (Pandemic! Covid-19 Shakes the World, 2020), amelyben ateista filozófusként meglepő természetességgel nyúlt az eszkatologikus távlathoz: „Nem lesz elég szerencsétlen véletlenként kezelni a járványt és visszatérni a dolgok régi, jól bevált működéséhez” – írta még jövő időben. „Nincs visszatérés a normálishoz, az új »normálist« a régi életünk romjain kell felépíteni”. Žižek azt remélte, hogy „új, sokkal jóindulatúbb ideológiai vírus fog (…)  megfertőzni bennünket”, ami „a globális szolidaritás és kooperáció társadalmi formáit” hozza el, miközben elutasította a „szokásos gyanúsítottak” (így a globalizáció) felsorakoztatását: „az igazán nehéz dolog elfogadni azt a tényt, hogy a folyamatban lévő járvány a legtisztább természeti esetlegesség eredménye”.

Az elmúlt fényében sajátos érzés újraolvasni a koronavírus-válság egyidejű értelmezésére vállalkozó szövegek próféciáit és a vírus utáni helyzetre felvázolt reményteli eszkatologikus forgatókönyveket:

szomorú példái annak, miként haladja meg a történeti újdonság képzelőerőnk horizontját.

Ez a cezúra ugyanakkor olyan utólagos értelmezői helyzetet hoz létre, amelyben jobban kirajzolódnak e szimultán „koronavírus-filozófiák” profiljai és érdemei, még ha a 2019 és 2022 közti évek történelmi értelme nemigen fogalmazható meg a most elkezdődött korszakétól függetlenül. E gondolati kísérletek közül az egyik kiemelkedő teljesítményt Martin Burckhardt berlini kultúrteoretikus adta a járványidőszak közepén, 2021 elején megjelent könyvében, amely az eseményeket szokatlan és termékenynek tűnő szemszögből közelíti meg. Az írót a magyar olvasóközönség a „digitális világ teológiájaként” aposztrofált Minden és semmi – A digitális világpusztítás feltárulása (2018) társszerzőjeként ismerheti.

Burckhardt szerint az nyújthatja a koronavírus-krízis intellektuális értelmezésének kulcsát, ha azt a hálózatiság legtisztábban a digitális világban megjelenő logikájának kiélezett következményeként fogjuk fel, s ez egyben a posztmodern állapotunk újraértékeléséhez is vezethet. Az eszkatologikus interpretációs keret tehát Burckhardt számára sem idegen:

„a pandémia kimozdít minket a posztmodern álomkép komfortzónájából, pontosabban szakadékba taszít minket”.

Burckhardt saját eszkatologikus sémáját azonban a populáris kultúrából ismert rajzfilmfigurától kölcsönzi, aki beleszalad a szakadékba, ám csak akkor esik le a levegőben, amikor felismeri tukajdon helyzetét. Az utóbbi pillanat szerinte a koronavírus-járvány megjelenésével következett be a posztmodern társadalom és kultúra számára: a vírus magát a posztmodern világnézet alapját, a dekonstrukciót kérdőjelezte meg, azt a feltételezést, hogy „már nem a realitásokkal, hanem az engedelmes jelekkel, nyelvjátékokkal és mesékkel van dolgunk”. A vírust Burckhardt ezért „logoparazitának” nevezi, alig titkolt oldalvágással Jacques Derrida irányában: „A vírus mint logoparazita nem törődik azzal, hogy azt, amit mondunk, hogyan dekonstruáljuk (…), hanem egyszerűen lecsap”, „nem minden diskurzus, nem minden szabadon választható szociális konstrukció”. Azt, hogy a koronavírus-válság egy meglévő kulturális és társadalmi szerkezet következménye, metaforikus módon az is mutatja, hogy „nem is egy külső ellenséggel, hanem autoagresszióval” van dolgunk, az „immunrendszer túlreakciója” – az elhíresült citokinvihar – „válik halálos ellenséggé”.

Burckhardt olyannyira egyetemes megoldókulcsnak tartja a virális hálózati logikát, hogy a közelmúlt világtörténelmi eseményeit is annak alapján értelmezi: a berlini fal leomlását, melyet hajlamosak vagyunk a „történelem végének” (Fukuyama) teleologikus elbeszélése felől értelmezni, egy „szuperterjesztővé” vált véletlen, „a politikai bizottság egyik tagjának félrecsúszott megfogalmazása” váltotta ki ­– emlékszünk, Günter Schabowski szóvivő tétova, valójában információhiányon alapuló bejelentése („Ismereteim szerint ez érvénybe lép… azonnal, haladéktalanul”) hallatán megrohamozták a határátkelőket. A digitális világ a korlátlan anyagtalan sokszorozás lehetőségével és a hierarchiákat felváltó sűrű, egyenrangú kapcsolatrendszereivel különösen alkalmas e logika megjelenítésére. Burckhardt ugyanezt a struktúrát véli felfedezni más területeken is, például a gazdaságnak a „figyelemgazdaság” mechanizmusára való későkapitalista átállításában, amely egyúttal a „komplexitáscsökkentésre” irányuló késztetés okán a hiperérzékenységgel egyidejűleg megfigyelhető közönyösséghez vezet. Az, hogy a hálózatiságnak az anyagszerűséget, időt és teret meghaladó logikája alapján szerveződik társadalmunk, olykor alkalmat ad a szerzőnek a „kultúrrelativizmus” és a hedonista fogyasztói kultúra elleni tirádákra: „Ahol alapállapottá válik az »anything goes«, az így elnyert szabadságok többé nem működnek értékteremtőkként, és a puszta fogyasztás uralkodik el”. E diagnózisát példázzák szerinte a koronavírus melegágyaként szolgáló luxus-óceánjárók, de a fogyasztói kultúra egyéb, utóbb lezárt és kiürült színhelyei, a szórakozóhelyek és plázák. Némi (kultúr)kritikai önvizsgálat valóban ránk férhet, legalábbis visszatekintve

hallatlan hübrisznek tűnik, hogy a pandémia előtt a viralitás logikáját követendő mintáként állítottuk be

(a »vírusmarketing« terminológiájára utal Burckhardt provokatív főcíme is).

Szerzőnk azonban egyáltalán nem holmi egyszerűsítő kultúrkritikát szorgalmaz (ahogyan korábbi könyvében is egyaránt elutasította a digitális világ szélsőségesen utópikus és disztópikus értelmezését); mégpedig nem csak azért, mert érzékeny a „posztmodern heroikus fázisában” jelen lévő „intellektuális felszabadulás” ígéretére. Számára a (késő) posztmodern problémája éppenséggel annak túlzott dogmatizmusában rejlik („a kritikus gondolkodás sem mentes az öncsalásoktól”). Ez késlelteti a szembenézést a pandémia példázta intellektuális kihívással: a társadalmi konstrukciókban fel nem oldható vírus példátlan sebességű szétterjedését éppen a viralitás logikáját magáévá tevő hálózati társadalom tette lehetővé, miközben a globalizált digitális világ (például valós idejű génszekvenálás és tudományos információcsere) adhat reményt a vírus végleges leküzdésére.  „Az, hogy a gyakorlatban csak a járvány megfékezésének középkori technikáiban sikerült megállapodnunk, mutatja, hogy mekkora az intellektuális hiátus”.

Minerva baglyának röptetésével érdemes kivárni a visszamenőleg értelemadó és -módosító fejleményeket: az elmúlt három hónap nemcsak sötétebb tónusban mutatja a történelem lezárásának korábban sikeresnek tetsző vállalkozását (pedig még Schabowski is elismerte morális felelősségét és elfogadta börtönbüntetését), hanem elképzelhetőbbé tette a globalizáció visszafordításának, legalábbis a szimbolikus-materiális globális hálózat össze nem illő részekre történő széthasadásának korábban valószínűtlen lehetőségét is. Akárhogyan alakul is a jövő, érdemes megfontolni Burckhardt alapintuícióját, miszerint intellektuális és életvilágunkat pár évtized alatt gyökeresen felforgató

digitalizáció értelmezését nem szabad teljesen átengednünk a regionális tudományoknak (például médiaelméletnek), sőt főként nem az irányítatlanul sodródó populárkultúrának.

A digitalizáció folyamatának alapvető, filozófiai vizsgálata ugyanis  eligazíthat posztmodern (vagy inkább „digitális hipermodern”) állapotunk jelenségei, így a koronavírus-időszak  megértésére irányuló erőfeszítéseinkben.

Martin Burckhardt: Going Viral! Ein Abgesang der Postmoderne. Matthes & Seitz, Berlin, 2021, 120 oldal

A szerző filozófus, a BTK Filozófiai Intézetének főmunkatársa