„Mi magunk is istenek vagyunk!” – mondja Alekszandr Taraszov-Rogyionov Csokoládé című, az Ön kötetében is sokat emlegetett regényének (1922, magyarul 1989) csekista főszereplője a korai bolsevik gondolkodás messianizmusával. Sztálin pedig Lenin temetésén állítólag azt mondta Vlagyimir Iljicsnek tett esküjében, hogy a kommunisták különös anyagból vannak gyúrva. A magyar kommunisták milyen anyagból voltak gyúrva? A magyar kommunista miben különbözött más országokban működő elvtársaitól?

Alapvetően univerzalisztikus igényű eszményről van szó, amelynek elvileg Kanadától Új-Zélandig ugyanazt kellett volna jelentenie hívei számára. Ennek ellenére mégis nemzeti utak sokaságáról kell beszélni. Ahogy távolodunk az alapító atyák, Marx és Engels munkásságától, akár időben, akár földrajzilag, a kommunista pártoknak, mozgalmaknak mindig különböző országokban kellett megszerveződniük. Amikor a bolsevikok 1918 utolsó hónapjaiban belépnek a magyar történelembe, akkor itt már csaknem két évtizede a szociáldemokrata párt uralja az erős szakszervezeti és munkásmozgalmat. A különböző nehézipari központokban szociáldemokrata fölény van, és ez olyan alapvető feszültséget teremt a mozgalomban, amelyet valójában nagyon sokáig nem sikerül kezelni. A kommunisták úgy lépnek fel tehát a színen, hogy nagyon erős vetélytárssal kell számolniuk. A KMP a kezdeti időszakában a radikális értelmiségiek pártja. Hadifoglyok csatlakoznak hozzájuk, akiknek nyilván különbözik a társadalmi összetételük, de akiknek az orosz forradalom alapvető politikai szocializációs élményt jelent. A párt bázisa szűk és alapvetően nem munkásközpontú, ahhoz, hogy ez a mozgalom bármilyen sikerre szert tegyen, ezt a bázist tágítani kellett. Az agrárnépesség Magyarországon az 1910–1920-as években meghaladta az ötvenszázalékos arányt.

Ez olyan alapvető kihívást jelentett, amely elől nem térhetett ki a magyar kommunista mozgalom, hacsak nem akart egészen periferikus jelenség maradni. Olyanok előtt kellett kinyitni a kaput, akik nem voltak alapvetően alanyai a hagyományos kommunista eszmének. Úgyhogy ha le kellene írni a magyar kommunista dilemmáját, azt lehetne mondani, hogy állandó birkózás és küzdelem azzal a ténnyel, hogy a legtisztább eszmei felépítmény és az ország társadalmi valósága eltérő. Miközben szavakban a munkásosztály primátusát éltetik, ennek a társadalmi fedezete nincs meg, nem is szólva arról, hogy a munkásság megnyerésére fordított küzdelemben a harmincas és negyvenes években a szélsőjobb komoly kihívást jelent. Marad a parasztság, amelyet valami módon meg kell szólítani. Nyilván itt van az ősgondolata annak, hogy a népi mozgalom felé miért nyitnak a magyar kommunisták, miért próbálnak saját függetlenségi gondolatot, víziót felépíteni, és miért válik az agrárkérdés alapvető fontosságúvá.

No NATO – fiatal újságírók KISZ-tábora, Salgótarján, 1973, forrás: Fortepan / Urbán Tamás  

 

Milyen pozíciót foglaltak el a kommunisták ebben, és ez hogyan változott?

Ez igen fontos dolog, hiszen Lenin pragmatikusan állt ehhez a kérdéshez, felismerve, hogy a parasztságnak legalábbis kezdetben földet kell adni. Leninhez képest a magyar kommunisták „ortodoxabbak” voltak, és annak a Karl Kautskynak az agrárprogramját követték, aki a századforduló marxista gondolkodását meghatározta. Kautsky szerint a paraszti tulajdon magántulajdon, tehát ebben az értelemben a kapitalizmust szolgálja: a föld része a pénz körforgásának. Éppen ezért a paraszt valójában nem megbízható, a helyes döntés pedig a paraszti tulajdon államosítása, államosított birtokként kezelése. Ezt az agrárprogramot valósította meg a Kommunisták Magyarországi Pártja 1919 folyamán, gyakran a korábbi nagybirtokosok intézőit is felhasználva. A parasztokban egyszerűen az rögzült, hogy lényegében még személyi változás sem történt, csak jelképesen a táblákat cserélték le. A Tanácsköztársaság ezt a bázist így nem tudta felsorakoztatni maga mögé. Éppen azokat nem, akiket elvileg szociális alapon megszólíthattak volna. A húszas években vita kezdődik el erről, amelynek első nagy dokumentuma Lukács György Blum-tézisei (1928). Lukács szerint be kell ismerni, hogy nincs elegendő alap arra, hogy a kommunisták egyedül, pusztán a munkásságra alapozva szerezzék meg a hatalmat. Ezért a munkásság és a parasztság demokratikus diktatúrájára van szükség, amely átmeneti korszak lesz. Ez voltaképpen az 1935-ben meghirdetett népfrontpolitikával rokonítható, ami akkor azt jelentette volna, hogy a fasizmussal szemben minden erőt fel kell sorakoztatni.

Magyarországon ekkor jelentkezik a népi írók mozgalma, amely tematizálja az agrárkérdést. Révai József Marxizmus és népiesség című, 1938-as tanulmányában kifejezetten dicséri őket, potenciális szövetségeseket lát bennük, kiáll a földosztás programja mellett, 1945-ben pedig így a kommunista párt szakít saját korábbi álláspontjával. A földosztás alapvetően nem volt elégséges ahhoz, hogy megoldja a problémákat, de mint választási stratégia abszolút sikeres volt. Ezt viszonylag kevéssé szokták hangsúlyozni, de 1945 novemberében a kommunista párt a választásokon tizenhét százalékot kap, ami azért nagyon komoly szavazatszám, ha megnézzük, hogy 1944 nyarán-őszén a pártmunkások száma csupán néhány száz. Nagyon érdekes, hogy ezután mégsem ejtődik el az egész kérdés, hiszen a pártvezetésnek van egy olyan tagja Nagy Imre személyében, aki nagyon fontosnak tartja, hogy ne csak agitáció legyen a földkérdés, hanem olyan gazdaság- és társadalompolitikát folytassanak, amely hitelekkel, gépesítéssel, érdekvédelemmel, lassú ütemű szövetkezetesítéssel, a középparasztsággal való együttműködéssel, a szegényparasztság felkarolásával az agráriumnak kedvez. Ennek a szemléletnek lesz a későbbi folytatója Fehér Lajos, Erdei Ferenc és az agrárlobbi, amely a kádári konszolidáció után erős pozíciókkal bír a tervalkuk során. 

Az agrárkérdéssel párhuzamosan a nemzet és a nemzeti történelem problematikája is megjelenik. Ebben milyen nagy fordulópontok voltak a kommunisták hét évtizede során?

A politika nagyon sokszor szimbólumokkal kommunikál. Egy-egy képnek, szobornak, bélyegnek, utca elnevezésének sokkal erősebb hatása van, mint egy szónoklatnak, amely tart egy röpke ideig, de egy utca, egy tér, egy szobor, egy bélyeg vagy egy könyvborító velünk marad. Sokszor látjuk, beivódik a tudatunkba. Ha megnézzük azt, hogy 1919. május elsején kiknek a képmása uralja az ünnepséget, azt látjuk, hogy alig van közöttük magyar történelmi személyiség. Csak Dózsa, Martinovics, Táncsics és Petőfi lesz vállalt figura. Ha viszont megnézzük 1944 nyarának kommunista iratait, amikor a német megszállás alatt van már valamiféle ellenállási mozgalom, döbbenetes nevekkel találkozhatunk: felbukkannak erdélyi fejedelmek, grófok, olyan figurák, akik korábban teljesen elképzelhetetlenek voltak. Bocskai Istvántól Bethlen Gáboron át Rákóczi Ferencig és Thököly Imréig. Ez már a függetlenségi hagyomány, amelyben többségben protestáns, németellenes szereplők jelennek meg. Felértékelődnek a reformkor nagyjai; Kossuth, aki korábban nem volt kitüntetett szereplője a kommunista gondolkodásnak, nem utolsósorban Révainak köszönhetően jelentős személyiséggé válik. Azért is fontos ez, mert a kommunista párt is elhelyezi magát a magyar történelemben. A probléma majd ott jelentkezik, hogy erre a hagyományra jól illik 1956. A forradalom után ez az elbeszélés nem volt fenntartható, hiszen amikor valaki szóba hozta 1848-at, a szabadságharcot, akkor nagyon nehéz volt úgy tenni, hogy ez ötvenhatra ne vonatkozzon. 1956 után tehát legitimációs probléma adódott, és ez a nemzeti kérdéssel való állandó birkózást jelentett a Kádár-korszakban. 

Mit jelentett 1956 a magyar kommunista mozgalom történetében?

Nagyon érdekes, hogy amikor Kádár János szovjet segítséggel visszatér Magyarországra, a tankok kíséretében megérkezik Budapestre, az október 31-én megalakított MSZMP nevét nem változtatják meg. Kádár és vezetőtársai gondolkodásában egyszerre van jelen, hogy a forradalmat folytatni kell, de egyúttal meg is kell tagadni. Bizonyos értelemben egyszerre kell Rákosi és Nagy Imre politikáját folytatni, ám egyúttal el is kell határolódni mindkettőjüktől. A kommunista gondolkodás egyik jellemzője, hogy erősen historizáló, „történelemben gondolkodó”. A kommunizmus alapvetően mindig teleologikus eszme, tehát, hogy a történelemnek van célja, valahonnan indultunk, vannak szakaszai, és eljutunk valahova. Rainer M. János találóan mondja, hogy Kádár 1948–1949 tájára szeretne visszatérni, amikor még van valamennyi pluralizmus, de nem totalitárius jellegű a hatalomgyakorlás módja, nincs kontrollálatlan terror, nincs rettegés a párttagokban, a gazdasági életben még van valamifajta racionalitás. Így válik szimbolikus jelentőségűvé a népfront, a Hazafias Népfront formájában. A Népfront tág keretébe be lehet vonni egykori koalíciós pártokat, tekintélyes értelmiségieket, az egyházakat, mezőgazdasági és női érdekvédelmi stb. szervezeteket. Tehát a pluralitásnak valamiféle látszatát lehet adni a rendszernek.

A magyarországi államszocializmus utolsó nagy vállalkozását, a hatvanas évek reformját a pártvezetés a hetvenes évek közepére lefékezte. Ezekután mi jelenthette a víziót a kommunisták számára? Sarkosan fogalmazva: maradtak-e kommunisták az 1980-as évekre?

Sokat töprengtem azon, hogy ennek a könyvnek 1973–1974-ben be kellene fejeződnie, mert ami ezt követően történik, az nem más, mint a meglévő hatalom menedzselése. Merész állítás, sokan biztosan vitatják is majd. A nyolcvanas években azonban már nem fogalmazódott meg olyan erős ellenajánlat a kommunisták részéről, hogy akár a társadalom átmeneti bizalmának elvesztése árán is vállaljuk az éles társadalmi konfliktusokat, hogy egyfajta egyenlőséget valósítsunk meg, és a kommunista társadalom építésébe igazán belevágjunk. Ilyen elgondolás nem született, és szerintem ez okozta a legitimáció fogyatkozását. A korszak nagyon jellemző tünete az „ifjúsági probléma”, hogy az ifjúság már nem lelkesedik úgy az eszméinkért, mint ahogy mi tettük. Be kell vonni őket, igen ám, csak akkor ez megint számos problémát indukál. Mert mi van, hogy ha a tánczenén és a bulikon kívül az ifjúság képviselői másról is szeretnének beszélni, olyan dolgokról, amelyek a rendszer alapjait érintik. Akik feltűnnek, más típusú ellenzékiséget képviselnek, és ez a más típusú ellenzékiség részben a szamizdatos radikális ellenzékben, részben pedig a népi-nemzeti ellenzékben jelenik meg. 

Utolsó kétségbeesett kísérletként a nyolcvanas évek végén felélesztik a reformszellemet, előveszik a hatvanas évek mintáit.

Nyilván próbálnak visszanyúlni olyanhoz, aminek volt legalább valamekkora sikere. Előkerül a legvégső órában a modellváltás mint jelszó. Ezt azt volt hivatott kifejezni, hogy tulajdonképpen mi a szocializmusnak egy más modelljét szeretnénk. Olyat, amelyben a párt hatalmi monopóliuma nem kerül veszélybe, de egyfajta vegyes gazdaság alakulhat ki, amelyben a magántulajdon, a vállalkozás nagyobb szerepet kap. Megnő ebben a korszakban a Kína iránti érdeklődés, ahol a Teng Hsziao-ping reformjai éreztetik hatásukat. De ezek már nem sikeresek, vagy ha azok, akkor már nem kommunisták.

 

A szerző politológus, az NKE kutatója

 

Nyitókép: Pártelit. Balról a második Hegedűs András, a hatodik Gerő Ernő, mellette/mögötte Apró Antal, középen Rákosi Mátyás, mögötte Hidas István, a hölgy Rákosi Mátyás felesége, előtte Valko Cservenkov, a Bolgár Kommunista Párt főtitkára, miniszterelnök (1953), forrás: Fortepan