A kóborló székelyek nyomdokait követő, ifjú Tamási Áron 1923-ban Amerikában kísérletezett az Erdélyen túli világ megismerésével, majd három év múlva, kalandvágyból hazatért szülőföldjére. Ma már tételszerűen állítható: ez az 1926-os év katartikus fordulatot jelent az erdélyi magyarság életében, különösen a transzilvanizmus világképének kibontakozásában és hatékonyságában. Nyár elején érkezik meg Tamási Kolozsvárra, és rögtön belecsöppen a trianoni csapást követő évek legforrongóbb irodalmi szervezkedésébe, július közepén pedig már ott találjuk a Marosvécsen megalakult helikoni íróközösségben mint a legfiatalabb nemzedék képviselőjét.

Két trilógia rivalizálása

A transzilvanizmus és az idén épp kilencvenkilenc éves helikoni közösség jelentőségére figyelő gondolatmenetemnek nem Tamási a „főhőse”, ám az ő életműve is mértékadó a transzilván gondolatkör napjainkig ágazó érvényességét illetően: az erdélyi és anyaországi magyarság-európaiság-egyetemesség szétszálazhatatlan együttélésére. Műve tudniillik azt is példázza, miként viszi magával egy író a világ végtelenül távoli pontjára is szülőföldélményét, hazatérve pedig világtapasztalatával gazdagítja a lokális-regionális létérzékelést. Esetünkben és legjellemzőbb írói teljesítményként az Ábel-trilógia egyik motívumsorával. A transzilvanizmus átható szellemiségéből két jelentős regénytrilógia bukkant világra a harmincas években: Bánffy Miklós Erdélyi története és Tamási Ábelje. Akár egészséges rivalizálásra is gyanakodhatunk a két monumentális alkotás keletkezéstörténetét vizsgálva. Tamásinak a Czímeresekben félresikerült arisztokrataábrázolására gróf Bánffy mint író ad választ a maga remekművével. Tamási aztán mondhatni, góbés virtusból, megrajzolja a székely legény kacskaringós gondolkodásmódját és útirányát, amely a hargitai rengetegből az átszervezésre szoruló új romániai magyar közélet felé, onnan a világ fellegvárába, Amerikába vezet, majd ismét vissza Erdélybe, hogy ebbéli tapasztalatával segítsen beindítani a kisebbségbe szorult életet.

Vörösmarty, Madách léptéke

A transzilvanizmus – röviden – a Trianon utáni erdélyi magyarság túlélésének legnagyobb projektuma volt; eszmevilágának valóságba ültetését (ma már tudjuk) az egykori gyakorló politikusok és szakemberek oldották meg, magát az „erdélyi szellem” magasztos és misztifikált fogalmát azonban sajtómunkások, leghatékonyabban pedig az írók építették fel, verssorokból, elbeszélésekből – egyetlen összefüggő nagytörténetté és nemzetismereti tudássá. Ily módon ez az ideológia a korabeli Európában egyedülálló kísérlet volt, egy államiságából és anyanemzetéből kiszakított, megsemmisítésre szánt népcsoport túlélési stratégiája. Legfőbb „harci eszköze” tehát, kiváltságos módon, a napjainkra peremre taszított irodalom. Ezt a „különleges fegyvernemet” fedezték fel a helikoni találkozók és az Erdély teljességét behálózó irodalmi-kulturális rendezvények szervezői. Ahol tehát egymás mellett látjuk a magyar és európai történelem ősiségét (pontatlan, mai megközelítéssel) a „konzervativizmust” megszemélyesítő korábbi magyar külügyminisztert, Bánffyt meg a földhözragadt, feltörekvő szabad székelyek ifjú, góbés észjárású képviselőjét (a „népi baloldal” igazságérzetét megjelenítő) Tamásit – az irodalom demokratikus köztársaságában. Ez a termékenyítő szellemi közeg adhat bátorítást arra, hogy a fiatalabb író, a sorsvonalát kijelölve, Vörösmarty, illetve Madách léptékű kérdéssorral szembesítse látszatra egyszerű gondolkodású főhősét. Az európai felvilágosodás nyomán feltört egzisztenciális kérdésre, „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” – a kisebbségi közegben kételyektől mentes válasz adódik: Igen. A madáchi kérdés azonban, mely az egyetemes emberi történelem legmegrázóbb kétségeire hivatott a transzcendens létezőtől, az Úrtól reflexiókat kiprovokálni, Tamási trilógiájában látszólag szűkkeblű, ám jól körülhatárolható jelentést nyer. Madách általában az emberiség és az egyetemes történelem távlataira merengve kérdez: „Oh, mondd, …minő sors vár reám: / E szűk határú lét-e mindenem… / (…) / Megy-é előbbre fajzatom, / Nemesbedvén…” Az Úr válaszát, a mindenkori emberiségnek ajándékozott, kőbe vésett biztatását minden középiskolás ismeri; Tamási Ábeljének – egészében hasonló, de kiváltságos módon a kisebbségi létformából származtatott – dilemmáit és válaszlehetőségeit aligha. Útvonala a nagytörténetbe ágyazott lépcsőfokonként alakul a Trianon utáni magyarság sorsszimbólumává, egyben a transzilvanizmus világképének – alig-alig méltatott – irodalmi parabolájává.

Elfeledett néger

Ábel számára, aki góbés humorral lesz úrrá a mindennapok megalázásain, az első kötetben egy amerikás magyar ajándékaként ismerszik meg a szabadság fogalma és jelképe, egy „zászlócska”. Beszédes módon „zengő szívvel és a szabadság lelkével” tűzi ki „egy sugármagas fenyőfára”, mintegy a szabadság és demokrácia egyetemes igényeként. Ebből a motívumból – az irodalmi ábrázoltság imaginárius régiójában – bontakozik ki a továbbiakban a transzilvanizmus ideológiájának egyik legfőbb elve, amelyet az 1928-tól megjelenő Erdélyi Helikon minden egyes lapszámának élére kitűzve, Áprily szavai fogalmaznak meg tömören: „Az Erdélyi Helikon áradó programokkal nem fogadkozik… Jelzője nem sujtás és nem rikító megkülönböztetés. (…) Erdélyisége világ-figyelő tető, nem szemhatár-szűkítő provincializmus.” Így hát az ébredező tudatú legényke, csak miután a Hargita Székelyföldre figyelő tetejéről aláereszkedik a „társadalomba”, fogalmazza meg, bal- és jobboldali politikusok „észbeli csatájá”-ból okulva, a Vörösmartyhoz, Madáchhoz méltó kérdést: „Mi célra vagyunk a világon?” A vitában részt vevőkre jellemzően politikailag elkötelezett, egyoldalú válaszokat kap, s folytatódó útkeresésére a tanácstalanság jellemző. Legfőképp emiatt, szabadságvágytól vezérelve keres válaszlehetőségeket Amerikában. Minthogy ott az állandó honvágy lázában és csaknem példázatszerű helyzetekben minduntalan ugyanez a kérdés bukkan fel tudatában, nyilvánvalóvá lesz, hogy Ábel kérdése az Ádáméhoz hasonlóan egzisztenciális-mitológiai fogantatású, éppen csak nem kultúrhistóriai tapasztalatot halmoz fel, hanem egy modellértékű XX. századi társadalmi kísérlet felé mutat. Tudniillik a végső, érvényes választ az Afrikából elhurcolt rabszolgák leszármazottja, egy amerikai néger fogalmazza meg: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ami Ábelt azonnal hazautazásra készteti – „haza”: arra a szülőföldre, mely már nem államhazája, s amelyre a színtiszta bánsági német származású, az erdélyi kisebbségi magyar sorsot önként vállaló Molter Károly a „tájhaza” elnevezést találta. Ábelnek ez a villámcsapásszerű, sorsváltoztató felismerése – a transzilvanizmus eszmetörténeti kanonizációs útján – egy időben kiszakadt a regény imaginárius kontextusából, és fogalomegyszerűsítő jelmondattá vált az erdélyi magyarság számára, megfeledkezvén a történet hátterében felismerhető tényről, miszerint az amerikai néger számára az „otthon” és a „valahol” között nincs földrajzi helyre mutató érzelmi kapcsolat: maga a létbizonytalanság állapota.

Kozmopolita transzilvanizmus

Sorsvonalával tehát Ábel azt az életbevágó dilemmát személyesíti meg, amely az írástudókat és az „egyszerű” erdélyi embereket a Trianon utáni első percektől szakadatlanul feszültségben tartja. A transzilvanizmusban genezisénél fogva benne rejlő, feloldhatatlan paradoxont lehetne akár Reményik – már a kezdetekkor megfogalmazott – őszinte hitvallásával jellemezni, illetve ennek a Reményik-féle valódi erdélyiségeszmének a későbbi jelentéstorzulásaival, meghamisításával, mi több, politikai-történeti életképtelenségével szembesíteni. „Mi nem a többi magyarsággal szemben vagyunk büszkék erdélyi voltunkra. (…) Mi politikailag leszakadtunk a magyar állam testéről, de senki nem akadályozhat meg abban, hogy kulturális tekintetben ma is a magyarság egyeteméhez tartozóknak valljuk magunkat. (…) Semmiféle mesterkedés nem hitetheti el velünk, hogy az itt lakó tőlünk idegen népek akármelyike közelebb áll hozzánk kulturális tekintetben, mint az alföldön vagy a felvidéken vagy akárhol másutt lakó magyarság.” Egyfelől tehát a kompromisszumok, a megalkuvás politikáját ítéli el, a „speciális erdélyi nemzetközi kultúrát”, másfelől a „kozmopolita értelemben vett transsylvanizmust” tagadja, épp azt, amit a helikoni íróközösség, majd 1928-tól az Erdélyi Helikon – Áprily ugyancsak őszinte, hiteles szavaival – képvisel. Ám az tény: Reményiket mégis megalakulása pillanatától ott találjuk a helikoni írók, majd a folyóirat szerzőinek társaságában…

Giuseppe Lanzedelli: Erdélyi vásár (1818), Román Akadémiai Könyvtár, közkincs, Wikimedia

 

 

Semlegesíteni a politika veszélyeit

Ha az elmúlt hetven év transzilvanizmussal foglalkozó értekezéseit olvassuk, társadalmi rendszertől és ideológiai elkötelezettségtől függetlenül, szinte minden összefoglalásban találkozunk az „együttélő nemzetiségek közeledését elősegítő” vagy „a hídépítés őszinte szándékát kifejező” fogalomhasználattal – ami megkerüli, mellőzi mind a Reményik-, mind az Áprily-féle jelentéstartalmat.

Feloldható-e ez a sokfelé ágazó ellentmondás, amely a történelem, a politika és a hatalomgyakorlás emberi természetéből következik? Aligha. Az erdélyi magyarság szellemi vezetői azonban megtalálják a túlélés metodológiáját: oly módon „politizálni”, hogy semlegesítsük a politika  megkerülhetetlen veszélyeit. Menekülőút, láttuk: az irodalom. Mert a politika mindig harcol – ez az életeleme és feladata. Az irodalom kimenekít ebből a harcos közegből – ez a hivatása. E két társadalmi mező sajátságos összemosódásából és az elnyomó hatalom agresszív játszóterének zsugorítása céljából születhetett meg a helikoni íróközösség. Mégpedig a kisebbségi csoportkohéziónak olyan formáját megteremtve, amely képes nélkülözni az (ellenőrizhető, betiltható) intézményes kereteket és meghaladni az emberi kapcsolatokat szétziláló politikai érdekszférát. Különös ismertetőjegye: nem intézményesül, így tehát nincs hivatalosan kinevezett vezetője sem. Tulajdonképpen van egy (máig alig látható) ideológusa is, Krenner Miklós, vérbeli politikus, aki az első pillanatban felismeri, hogy a kisebbség egyetlen esélye az irodalom. Az 1928-ban Ravasz László által kirobbantott „irodalmi schizma” vitájának okán, mondhatni, az ellentétek oldásának stratégiáját vázolja fel: „Van magyarországi, és van erdélyi irodalom. (…) A szakadás akkor veszedelem, ha… egymás ellen fordítja a feleket. De a magyarság irodalmi sors-tagozódása éppen az életbiztosítás… érdekében történik. (…) Az erdélyi irodalom nem vértagadó, nem áruló és nem két lelket akar. Megőrzi a nyelvegység tőalkatát, tiszteli a magyar irodalmi klasszicizmus minden kincsét. (…) Kétségtelen, hogy az »új« jobban érvényesül Erdélyben”, ugyanis „az erdélyi hagyomány öregebb, mint a magyarországi, melyen most odaát a társadalmi, irodalmi, állami élet alapszik”.

Vezér nélkül

Krenner lesz tehát az ideológusa a helikoni írócsoport munkásságát meghatározó sajátos, egész Erdélyre kiterjesztett önszerveződési formának, amelyet az erdélyi hagyomány nyomán az egyveng fogalmából eredeztet. „…ajánlottam …a szép, zenei hangulatú, ódon egyveng szót, …amely nem a vérségi, hanem a politikai »testvért« jelentette a régi nyelvben”. Egy ősi nyelvi elemből bontakozik hát ki a helikoni közösség működésének terve: „Életbe szólítani egy politikamentes és szinte láthatatlan szervezetnélküli, csonttalan, csak gerinchúros közösséget, mely kis társaságok hasonló lelkiségéből rakódna össze, s mindenütt fölismerné… az egyformán gondolkozó, érző, akaró, kisebbségi testvért, elavult szóval: az »egyvenget«”. Hogy ez a terv mit hozott a valóságban, azt Kós Károly évtizedekig rejtőző szavai mondják el: „…a vécsi találkozónak nem volt semmiféle szervezete, alapszabályai, tisztikara stb. Tehát nem volt vezére, illetve elnöke sem… Hogy miért volt ez így, azt a gyakorlat igazolta.”

 

A szerző irodalomtörténész, a KRE nyugalmazott oktatója

Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája