Magyarország kulturális és tudományos fejlődésében az államalapítástól meghatározók voltak a közép- és a nyugat-európai kapcsolatok, ám tudatosan irányított kulturális külpolitikáról csak a dualizmus idejétől, szűkebb értelemben 1916-tól, illetve önálló államiságunk – szörnyű áron, Trianon által történt – visszanyerésétől, 1920-tól beszélhetünk. A kulturális diplomácia korábban általában az európai kultúrjavakban való részesedésre, mindenekelőtt azonban a külföldi, kezdetben elsősorban az itáliai és a francia, később főleg a közép-európai – elsősorban a bécsi – egyetemek látogatására (a peregrinációra) irányult. A német(alföldi) univerzitásokat a reformáció után különösen a protestáns elit részesítette előnyben. 1867 után Magyarország továbbra sem folytathatott önálló külpolitikát, ezért kulturális diplomáciája állami ösztöndíjas kutatóknak az európai tudományos központokba való kiküldésére összpontosult.

Külhoni magyar intézetek

Az első külföldi magyar intézetet – ha Pázmány Péter kizárólag papnevelést szolgáló bécsi alapítását (Pázmáneum, 1623) nem tekintjük annak – Fraknói Vilmos kezdeményezésére és vagyonából, 1895-ben hozták létre Rómában, mindenekelőtt a vatikáni levéltárakban őrzött magyar vonatkozású források feltárására. A Római Magyar Történeti Intézetbe egyháztörténész és művész stipendisták érkeztek. A magánalapítású és fenntartású intézmény 1912-ben a Magyar Tudományos Akadémia kezelésébe került, de a világháború kitörése miatt – mivel abba az antant oldalán 1915-ben bekapcsolódó Olaszország a központi hatalmakhoz tartozó Osztrák–Magyar Monarchia ellensége volt – csak 1923-ban nyitotta meg ismét kapuit.

Collegium Hungaricum, Berlin

 

Ellentétben a rómaival, a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet már állami segítséggel, Klebelsberg Kunó (1875–1932) kultuszminisztériumi államtitkár (1914–1917) javaslatára jött létre, részben a gazdag kapcsolattörténeti háttér miatt, részben az első világháborúban a Monarchiával szövetséges hatalom iránti gesztusból. Igazgatótanácsa 1916. november 21-én alakult meg és fogadta el szervezeti szabályzatát. Ennek értelmében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium alá tartozó intézet célja elsősorban a bizánci, illetve az oszmán–magyar történelmi, valamint a török–magyar nyelvészeti kapcsolatok kutatása volt. A mindössze másfél esztendeig, 1917 januárjától 1918 szeptemberéig sikeresen és hatékonyan működő intézményben előadás-sorozatot rendeztek, tanulmányi kirándulásokat szerveztek, kiadványokat jelentettek meg, és értékes szakkönyvtárat is alapítottak. Igazgatója, Hekler Antal művészettörténész olyan kiváló ösztöndíjasokat fogadott, mint a bolgár-török történelem nemzetközileg is jegyzett szakértője, Fehér Géza, a neves építész, Kós (akkor még Kosch) Károly, a nagy műveltségű katolikus pap, Luttor Ferenc, a kiváló régész, Oroszlán Zoltán vagy a jeles történész, Zsinka Ferenc. Az intézet jelentőségét mutatja, hogy Trianon után a magyar kulturális politikát megújító Klebelsberg ennek mintájára hozta aztán létre – még a Magyar Történelmi Társulat elnökeként (1917–1932) – a Bécsi Magyar Történeti Intézetet (1920), s újította meg – immár kultuszminiszterként (1922–1931) – a rómait (1923), és állította föl a Collegium Hungaricumokat (Bécsben és Berlinben 1924-ben; Rómában 1927-ben, illetve Collegium-jellegűt Párizsban, 1927-ben). Így a konstantinápolyi magyar műhely annak a külföldi magyar intézményhálózatnak vált az alapjává, amely napjaink kulturális külpolitikáját is meghatározza.

Külföldi tanszékek, lektorátusok

A magyar állam által alapított és finanszírozott külföldi intézetek mellett a kulturális diplomácia másik pillérét a viszonylag széles körű autonómiával bíró külföldi egyetemek által létrehozott, ám általában magyar állami támogatást is élvező tanszékek és lektorátusok jelentették. Ennek előzményeként az 1914-ben kitört „nagy háborúig” Bécsben, Prágában, Uppsalában, Helsinkiben és Párizsban folyt – többnyire csak rövid ideig – magyar nyelv- (illetve emellett némi irodalom- és történelem-) oktatás.

Folyamatosan működő és komoly eredményeket felmutató külföldi magyar tanszék elsőként a berlini tudományegyetemen – a világ akkor egyik vezető univerzitásán – 1916-ban alakult, a rendkívül ambiciózus, mindössze huszonkilenc esztendős fiatalember, Gragger Róbert (1887–1926) kezdeményezésére és irányításával. Gragger tevékenysége mindmáig példaadónak tekinthető, hiszen tehetségének, kiváló berlini összeköttetéseinek, nagyszerű kapcsolat- és konszenzusteremtő képességének köszönhetően szinte a semmiből hozta létre az 1916/17. tanévben induló magyar szemináriumot, amely a következő esztendőtől már Magyar Intézetként fogadta a hallgatókat. Olyan sikerrel, hogy a két világháború között az ottani bölcsészkar egyik legjobb tanszékeként tartották számon.

Méltán nevezik Graggert minden idők legkiválóbb magyar kulturális diplomatájának, hiszen nemcsak a tanszéket hozta létre, hanem a húszas évek elején nagy figyelmet keltő tudományos periodikákat (Ungarische Jahrbücher; Ungarische Bibliothek) is útjára indított, számos magyar programot szervezett Berlinben és szerte Németországban, de a Kárpát-medencén kívüli legnagyobb magyar könyvtárat is – saját, értékes bibliotékáját is fölajánlva e célra – ő rendezte be. 1924-ben Gragger lett a berlini Collegium Hungaricum első igazgatója, majd 1926-ban annak új otthona, a Herz-palota átalakításának „építésvezetője” is – ez a mai Collegium Hungaricum helyén állt, de a második világháború végén szinte a földdel vált egyenlővé. Az intézet tevékenysége tehát az első világháborús vereség, a Monarchia és az ország fölbomlása után teljesedett ki.

A kulturális diplomácia jelentősége
a Horthy-korszakban

Rendkívül fontossá vált a kulturális külpolitika (amely a klasszikus diplomáciánál sokkal kevésbé bizonyult politikai színezetűnek) a Horthy-korszak Magyarországában. Annál is inkább, mivel Magyarország hiába lett ismét független állam, vele, a vesztessel szemben a győztesek közé sorolt szomszédok: Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) által 1921-ben létrehozott kisantant bevallottan is magyarellenes szövetsége külpolitikai harapófogóba zárta. Az ebből való kitörés a klasszikus diplomácia révén szinte lehetetlennek tűnt, legalábbis 1927-ig, az Olaszországgal megkötött barátsági szerződésig. Korábbi szövetségeseink sem követtek magyarbarát politikát: a weimari Németország inkább ellenséges, az önállóvá vált Ausztria pedig (semmiképpen sem jóindulatúan, de) semleges volt Magyarország irányában.

Collegium Hungaricum, Bécs

 

Éppen ezért a nagypolitika támogatta a kulturális téren történő nemzetközi szövetségkeresést. Ennek és a klebelsbergi elképzeléseknek megfelelően a magyar állami ösztöndíjasok kiküldése révén a – főleg az értelmiségi elitképzést szolgáló, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alá tartozó – Collegium Hungaricumok élén kiváló tudósok álltak (Bécs: Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Miskolczy Gyula [az utóbbi Rómában is]; Berlin: Gragger után Farkas Gyula; Róma: Gerevich Tibor, Genthon István, Koltay-Kastner Jenő). A Collegiumokban rátermett, szinte mindig már egyetemet végzett, számos esetben doktorált magyar fiatalok laktak, akik többnyire egyesztendős állami ösztöndíj révén jutottak nagyszerű továbbképzési lehetőséghez. Rajtuk kívül Európa és a tengerentúl tudományos központjaiba is rengetegen kaptak ösztöndíjat. Hazatérve mintegy háromnegyedük rövid időn belül bekerült a magyar értelmiségi elitbe.

Akik az intézetekben tanultak

Így a Magyar Tudományos Akadémia majdani, 1990 és 1996 közötti elnöke, az elsőrangú történész, Kosáry Domokos 1935-ben a Bécsi Magyar Történeti Intézetbe, 1936/37-ben Párizsba, 1938/39-ben Londonba, 1941-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokba kapott stipendiumot, hazatérte után pedig az akkor létrehozott Teleki Pál Tudományos Intézet Történettudományi Intézetének osztályigazgatója (igazgatóhelyettese) lett. Keresztury Dezső – még egyetemi hallgatóként – 1924/25-ben és a következő tanévben Bécsben, 1927/28-ban pedig Berlinben tanult a magyar állam segítségével. 1929-től 1936-ig a berlini tudományegyetem Magyar Intézetének lektoraként dolgozott – egyik magyar nyelvórájáról az azt meglátogató Kosztolányi Dezső is lelkendezve írt –, s annak értékes könyvtárát is vezette. A költőként, íróként és irodalomtörténészként is kiemelkedőt nyújtó Keresztury – 1945 és 1947 között, kultuszminiszterként – a két világháború között létrehozott külföldi magyar intézményrendszer átmentését szorgalmazta, sajnos sikertelenül.

A római Collegiumhoz kötődött a római iskolának nevezett művészeti csoportosulás, amelyet nem az alkotók stílusának hasonlósága, hanem az tartott össze, hogy valamennyien az intézmény otthonaként szolgáló Palazzo Falconieriben töltöttek hosszabb-rövidebb időt. Olyan képzőművészek és szobrászok tevékenykedtek az Örök Városban, mint Aba-Novák Vilmos, Domanovszky Endre, Jeges Ernő, Kontuly Béla, Medveczky Jenő, Molnár C. Pál, Ohmann Béla, Patkó Károly, Pátzay Pál, Szőnyi István.

Eközben, különösen Hóman Bálint (1885–1951) minisztersége idején a külföldi magyar tanszékek hálózata is állandóan gyarapodott. Létrehozásukat magyar állami hozzájárulással (könyvadományok, vendégprofesszorok és lektorok kiküldése) mozdították elő. A korszak végén már Európa számos felsőoktatási intézményében tanulhattak magyar nyelvet más anyanyelvű fiatalok, akik ennek révén a magyar kultúrát is megismerték. Közülük aztán számosan a magyarság jó hírét, magaskultúrájának kiváló színvonalát hirdették – az elfogultnak érzett magyaroknál sokkal hitelesebben – a nagyvilágban.

Mai törekvések

A külföldi magyar intézményhálózat rendszere 1947 után gyökeresen átalakult, korábbi nyugat-európai irányultságát föladva kelet-európai súlypontúvá vált – bár egyebek közt fontos szerepet vitt és visz az Indianai Egyetemen az MTA által 1981-ben alapított magyar program is. A 2002-ben a kulturális külpolitika irányítására alapított Balassi Intézet (2016 óta Liszt Intézet néven a Külügyminisztérium alá tartozva) azonban mégis az egy évszázada megszületett hagyományokhoz igyekezett visszatérni. Annál is inkább, mert már a dualizmus idején, de különösen a Horthy-korszakban kialakultak a magyar kulturális és tudományos diplomácia napjainkban is érvényes formái: a külföldre szóló magyar állami ösztöndíjak rendszere (amelyekhez napjainkban már számos nemzetközi stipendium társul); az elsősorban erre támaszkodó külföldi magyar intézetek – köztük öt Collegium Hungaricum: Bécs, Berlin és Róma mellett Párizs és Moszkva – hálózata (mely ma már nem annyira tudományos, mint inkább kulturális közvetítőszerepet játszik, de változatlanul a magyar állam működteti őket); és végül a külföldi egyetemek által létrehozott, de Magyarország által is támogatott magyar tanszékek és lektorátusok sokasága (melyeknek munkáját már 1916-tól segítette a magyar állam).

Az 1920-as évek elejétől ehhez társult még a nemzetközi kulturális és tudományos szervezetekben való magyar részvétel, a magyar és egy másik állam közötti kulturális kapcsolatokat ápoló társaságok munkája, majd 1935-től a kétoldalú, „szellemi együttműködésről” szóló kulturális, oktatási és tudományos egyezmények megkötése. A közelmúlttól pedig a kulturális külpolitika új típusú lehetőségeivel is találkozunk: a többoldalú megállapodásokkal, a követségeken dolgozó kulturális attasék munkájával, állami programszervező cégek nemzetközi tevékenységével stb. Bár a kulturális külpolitika kormányzati felügyelete többször is módosult (jelenleg a Kulturális és Innovációs, illetve a Külgazdasági- és Külügyminisztérium a felelős érte), a száz esztendeje meghatározott alapfeladatok a gyorsan változó világban is érvényesek maradtak.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője 

Nyitókép: A római Collegium Hungaricum, a Palazzo Falconieri 1927 óta ad otthont az intézménynek