Magánhadseregekre épülő államok

Megfelelő gazdasági és szervezési háttér híján – ami Európában sokáig csak a Római Birodalomnak állt rendelkezésére – a hadakozás nem kötődött szorosan az állami keretekhez. Róma ugyan már az ókorban létrehozta a maga hatalmas, több százezer fős központilag fizetett, állami zsoldoshadseregét, ám miután a sokáig jól működő pénzgazdálkodása fokról fokra összeomlott, jórészt az is elveszítette zsoldosjellegét a birodalom hanyatlásának évszázadaiban, és a katonaság egyre nagyobb része pénz helyet földbirtokot kapott.

A hosszú középkorban végül az egész kontinensen ez a földbirtokon alapuló megoldás vált meghatározóvá, akár szabad parasztokról, akár nagyobb birtokkal rendelkező nemesekről volt szó. A nemesek birtokain élő fegyverforgató parasztok (lettek légyen jobbágyok vagy bérlők) pedig szükség szerint betagozódtak uruk kisebb-nagyobb ad hoc magánhadseregébe, a birtokosok pedig ebből a hadinépből állították ki a tartományok vezetőinek seregét. Ennek a rendszernek a csúcsán ültek azután – elvileg – az uralkodók, hercegek vagy királyok. A középkori államok hadserege tehát hosszú ideig tulajdonképpen magánhadseregek sokaságából állt. Ilyen viszonyok között, még ha külső támadóval nem kellett is megvívni, meglehetősen relatív fogalommá vált az országokon belül a belső béke. A mából visszatekintve nehéz elképzelni, hogy milyen mértékben élték meg az emberek a hétköznapi élet szerves részeként a fegyveres erőszakot.

Id. Urs Graf: Svájci zsoldos prostituálttal (c. 1510), Städelsches Kunstinstitut, Frankfurt

 

 A különféle haduraknak, hercegeknek, királyoknak azonban természetesen szintén megvolt a maguk kisebb-nagyobb személyes kísérete, mert valahogy nekik is úrrá kellett lenniük – legalább ideig-óráig – az intézményesült belső anarchián. E kíséret tagjait azonban még sokáig nem pénzzel fizették meg, hanem szállást, élelmet, felszerelést, lovakat és nagyértékű presztízstárgyakat juttattak nekik, jelentősebb szolgálatok esetén pedig őket is földbirtokkal jutalmazták.

Az állami hanyatlás tünetei

Mint majd mindennek, ennek a rendszernek is megvolt a maga a római előzménye: a magas rangú késő római hadvezérek és tisztviselők – főként idegen harcosokból álló – személyes kíséretét, a bucellariusokat már a régi államrendszeren belüli magánhadseregeknek tarthatjuk. Ezekre támaszkodva uraik akár a csatamezőn is elrendezhették személyes és „hivatali” nézeteltéréseiket: önnön ambícióikkal és az egyre szűkösebb birodalmi erőforrásokért vívott küzdelmeikkel aktívan hozzájárultak a birodalom nyugati felének bukásához. (A történelemben már itt szembetűnővé vált, hogy az ilyen jelenségek az állameszme bomlását jelzik, amit azután magának az államnak a szétesése követ.) A kora középkorban már szinte egyedül a Kelet-római Birodalom ura, a Konstantinápolyban székelő császár volt képes arra, hogy számottevő zsoldoshadsereget tartson fenn legalább a fővárosában, ami a IX. századtól különösen népszerűvé tette a mediterrán „zsoldosturizmust” a Skandináviában élő vikingek körében.

Roppant fejlett kereskedelmüknek és pénzgazdálkodásuknak hála, a középkor virágkorában az itáliai városállamok polgárai testálták át elsőként a hadakozás nyűgét – előbb külföldi, majd hazai – professzionális zsoldoscsapatokra. (Az Arany János által halhatatlanná tett Toldi Miklós is ilyesféle sereg felett parancsnokolt az 1300-as években.) Ennek a rendszernek a hátulütői azonban már ekkor megmutatkoztak: ezek a magánzsoldosseregek időnként nem kisebb veszélyt jelentettek megbízóikra, mint az ellenségeikre: több sikeres parancsok még kisebb-nagyobb hercegségekre is szert tudott tenni az itáliai félszigeten.

Állami zsoldosok

A nagy európai keresztény királyságokban azonban ennél erősebb volt a tradicionális uralkodói hatalom: a király engedelmes, gyakran idegen zsoldosokat vetett be állig felfegyverzett alattvalóival szemben vívott hosszú és kíméletlen hatalmi harcaiban. Ennek eredményeképpen a kontinensen a XVIII. századra megszülettek a minden korábbinál nagyobb hatalommal bíró modern központosított monarchiák.

Ez alól a trend alól sajátos kivételt képezett Anglia, amely szigetország lévén régóta erős királyi flotta létrehozásán munkálkodott. A XVII. század derekán vívott polgárháború és Cromwell katonai diktatúrája azonban hosszú időre elvette a kedvét a politikai elitnek attól, hogy a költséges, de az anyagországban leginkább csak ellene felhasználható állandó királyi hadsereg fejlesztését támogassa. Nagy-Britannia ugyan így is aktív résztvevőjévé vált a XVIII–XIX. századi nagy európai konfliktusoknak, de azokban nem elsősorban kis létszámú szárazföldi hadseregével, hanem inkább csillagászati összegű pénzügyi segélyeivel és a vele szövetséges hatalmak katonáinak tömegével törekedett elérni céljait.

Azon ritka alkalmakkor – mint például 1776-ban –, amikor a saját területein lett volna szükség számottevő fegyveres erőre, meg is mutatkoztak e rendszer hiányosságai. Mivel az előző háborúban eladósodott angol kormányzat a békeidőre való tekintettel csökkentette a hadikiadásokat, így a hadserege létszámát is, fellázadt amerikai gyarmatain hirtelenjében csak – szó szerint – kölcsönvett német segédcsapatokat tudott bevetni Washington felkelői ellen.

Ez a mai szemmel nézve furcsa állami „zsoldosüzlet” szép hasznot hajtott a katonák zömét „bérbe” adó Hessen-Kassel és Hessen-Hanau hercegségek urainak, mivel nem kis tételekről volt szó. Anglia ugyanis a háború alatt a negyvenötezer angol mellé harmincezer különféle német katonát mozgósított, akik önálló egységekben, saját egyenruhában, saját tisztjeik parancsnoksága alatt küzdöttek amerikai földön. Mivel az újkorban felállított állandó hadseregek – főleg békeidőben – igen drága mulatságnak bizonyultak, nem csupán a kisebb német hercegségek, de még a jelentősebb közép- és nagyhatalmak is igyekeztek időről időre „külső forrást” találni hadseregük finanszírozására, s ebben Anglia ideális partner volt.

A történet igazi paradoxona, hogy az amerikai gyarmatok felkelését a Brit Kelet-Indiai Társaság érdekében hozott „teatörvény” robbantotta ki, amely e társaság áruját minden más vetélytársáénál olcsóbbá tette volna a gyarmatokon. A korona célja ezzel az volt, hogy enyhítsen annak az állammal szorosan összefonódó, „kereskedő” cégnek az anyagi nehézségein, amely a világ másik végén maga is országokat uralt saját hadseregével.

 A világ legnagyobb céges magánhadserege

 Joggal merül fel a kérdés, hogy ilyen körülmények között Nagy-Britannia mégis hogyan válhatott a XIX. századra a világ leghatalmasabb gyarmatosítójává? A neves brit történész, Niall Ferguson azt állítja, hogy ez a folyamat részben  véletlenül, a szereplők akarata ellenére ment végbe, amiben alighanem igaza is van. Az amerikai gyarmatok elvesztése után ugyanis a fő szerepet már nem a brit korona, hanem egy kereskedelmi részvénytársaság vitte. A Brit Kelet-Indiai Társaságot azért alapították 1600-ban, hogy tagjai monopolizálják Anglia ázsiai kereskedelmét. Mindaddig, amíg az indiai szubkontinens nagy része felett a kor egyik szuperhatalma, a Mogul Birodalom gyakorolta a fennhatóságot, a britek békés kereskedők, csupán a mogulok alázatos és engedelmes vásárlói voltak. Amikor azonban a XVIII. század első felében a mogul birodalmi központ főhatalma minden különösebb drámai esemény nélkül egyszerűen összeomlott, mert a dúsgazdag tartományokba kinevezett adószedők már nem fizették be az adókat a központi kincstárba, a tartományok katonasága pedig nem a Delhiben székelő „nagymogulnak”, hanem csak helyi elöljáróinak engedelmeskedett, fokozatosan elszabadult a pokol. Az addig békében, biztonságban kereskedő külföldi kalmárok portékáira egyre több és egyre gátlástalanabb helyi hadúr fente a fogát, így az angol, francia és holland társaságok elkezdtek megerősített kereskedelmi telepeket építeni és anyaországi katonaságot kérni ezek védelmére – és az egymás elleni harcra is. 1757-ben döntő változás történt: a bengáli brit erők parancsoka, Robert Clive – a franciák példája nyomán – létrehozta az első helyi fegyverforgatókból felállított, de angol módra kiképzett és felszerelt, angol tisztek vezette szipoj zászlóaljat. Nem mellesleg Clive ezzel az új, vegyes haderővel Plassey-nél legyőzte Bengália kormányzóját, a nábobot (navab), s a társaság 1764-re húszezer főre duzzadt, javarészt helyeikből toborzott hadereje révén egy komplett mogul tartomány, Bengália tényleges urává vált. Ezt még a Delhiben székelő névleges császár is elismerte, amikor a brit cégre ruházta e tartományban az adószedés és bíráskodás jogát. Ezzel ez a külföldi kereskedőtársaság az indiai hatalmi játszmáknak nemcsak teljes jogú résztvevőjévé, hanem azok legerősebb játékosává is vált. Indiában farkastörvények uralkodtak a széthullott Mogul Birodalom romjain, a britek pedig szerettek a veszélyesen erős kihívókkal szemben a gyöngék védelmezőjeként fellépni. A társaság megbízottai egyre-másra kötötték a helyi uralkodókkal a védelmi szerződéseket, melyekben a társaság saját hadereje révén garantálták a helyi uralkodók formális hatalmát és biztonságát erősebb ellenfeleikkel szemben, így saját sereget sem kellett már tartaniuk. S ahogy nőtt az angol befolyás a szubkontinensen, úgy gyarapodott a társaság fegyveres ereje is: 1778-ban még csak hatvanhétezer, 1803-ban azonban már kétszázhatvanezer katonából állt, azaz csaknem kétszer nagyobb volt, mint maga a hivatalos brit szárazföldi haderő. 1824-ben már százhetven helyi ezreddel rendelkezett a társaság Indiában, ami több mint a tízszerese volt az ott állomásoztatott angol királyi ezredeknek. Ez az óriási, helyiekből álló haderő lovassággal és tüzérséggel is rendelkezett, s ha minőségben nem is, de mennyiségben felvehette volna a versenyt nemegy korabeli európai nagyhatalom hadseregével.

Lázadó szipojok fosztogatnak (1857), korabeli angol metszet

  

Ha már ekkora erővel bírt a társaság, nem korlátozta működését Indiára. Szipoj seregei kelet felé haladva 1824 és 1826 között legyőzték Burmát, majd részt vettek az 1839 és 1842 között Kína ellen vívott első ópiumháborúban is – győzelmükkel lehetővé téve a társaság által termelt indiai kábítószer szabad beáramlását a Mennyei Birodalomba. Ezzel egy időben nyugaton az Afganisztán feletti uralom megszerzéséért is vívtak végül véres kudarcba fulladó háborút. A csorbát azonban hamar kiköszörülték: 1845 és 1849 között két háborúban felszámolták a szikhek királyságát, a szubkontinens utolsó, erős, ténylegesen független államát is.

A Brit Kelet-Indiai Társaság – és hadserege – páratlan karrierjének végül tulajdon katonáinak lázadása vetett véget. 1857-ben, amikor a társaság hadereje már háromszázezer helyi katonából állt, de a néhány évvel korábban dúló krími háború miatt az angol királyi katonaságot majdnem teljesen kivonták Indiából, a bengáli kerület hadseregének különféle vallású katonái fellázadtak angol tisztjeik ellen. (A zendülést többek között az váltotta ki, hogy sertészsírral vagy marhafaggyúval kezelt papírba csomagolt töltények használatát rendszeresítették, és a katonáknak előbb le kellett volna harapniuk a végét.)

Bár a társaság indai seregének túlnyomó része nem csatlakozott a felkelőkhöz, és végül viszonylag gyorsan sikerült úrrá lenni a lázadáson. A felkelők és az angol büntetőexpedíciók által kölcsönösen elkövetett mészárlások híre rendkívül nagy visszhangot keltett a világban, s a rossz kormányzat nyilvánvaló jelei nyomán az angol politikai elit arra a következtetésre jutott, hogy megszüntetik ennek a bizarr gazdasági társaságnak az uralmát, s India ezután a korona gyarmata lesz.

Hosszú fejezet zárult le ezzel a történelemben, és a XIX. század végén úgy tűnhetett, hogy a fejlett világban mindenütt az állami válik az egyetlen meghatározó szereplővé a hadviselésben. Mostanra, úgy látszik, ez a helyzet is a múlté.

A szerző hadtörténész

Nyitókép: A Wagner-csoport parcellája a cservisevi (Tyumen) temetőben