Felidézné az atyáról örzött első emlékét?

A tanév 1967-ben is a vasárnapi Veni Sanctéval kezdődött. Az osztályunkban gyülekeztünk. Egyszer csak belépett egy fiatal, vékony, reverendás pap, hogy átvezessen minket a kápolnába. Ő volt Jelenits tanár úr, leendő osztályfőnökünk az elkövetkező négy évben. „Jöjjenek, uraim – szólt, s mielőtt kilépett volna az ajtón, felém fordult –, Gábor úr, zárja majd be az ajtót maga után!”, s már repült is felém egy kulcscsomó, amelyet a levegőben sikerült elkapnom. Nagyon imponált nekem ez a kis gesztus, amelyből megéreztem, hogy nagyszerű,

belevaló tanárom lesz, aki maga is elvárja tőlünk a vagányságot.

Nagy áldása életemnek, hogy annyi időt tölthettem vele.

Mit jelentett Önnek akkor, hogy ő volt az osztályfőnöke?

Azt hiszem, mindent, amit érek. A Doktor, ahogy magunk között hívtuk, egész emberi mivoltában hatott rám és több gimnáziumi diáktársaimra is. Ahogy a temetőben közeledtem a ravatalozóhoz, egyre-másra fedeztem fel magam körül a Jelenits-tanítványokat. Láttam a tekintetekben, a mozdulatokban az összetéveszthetetlen, mély Jelenits-hatást, ami sokkal több, mint a tanár úr gesztusainak egyszerű utánzása. Ő volt nekünk a napi útmutató és feladat.

Érettségi tablóképe 1951-ből

 

A temetéséről jut eszembe, hogy az Az ének varázsa című könyvében olvashatók többek között Rónay György, Pilinszky János és Latinovits Zoltán ravatalánál elmondott imádságai.

Barátja volt Rónay és Pilinszky. Mint irodalmár, Jelenits az Újhold folyóirat köréhez tartozott. Számottevő publikációs munkássága, de valódi életműve szerintem az a különleges, mély hatás, amelyet a mi nemzedékünkre gyakorolt. Korszakos tehetség volt,

kevés olyan sokoldalú zseni emelkedik ki a magyar kultúrából, mint ő. A szellem bármely területén kimagaslót és eredetit volt képes alkotni.

Kiváló matematikus lehetett volna, vagy nyelvész, filológus, filozófus. Páratlan ember volt, és oly szerény, alázatos, hogy aki megismerhette, azt egy életre megérintette.

És párját ritkító szerzetes is…

Kiváló szerzetesek között nőtt föl, s már fiatalon a rend büszkeségévé vált. A szellem és lélek csodálatos egységét valósította meg, mint kiváló mestere, Szent Ágoston, akit már tizennégy éves korában eredetiben olvasott. Szent életű volt, de az ájtatoskodás távol állt tőle. Mesélte nekünk, hogy ministráns korában megdicsérte a papjuk, mondván, papnak való az ilyen gyerek, de ő ezt a biztatást „lerázta magáról, mint kutya a vizet”.

Milyenek voltak az órái?

Sziporkázóan játékos elme volt. Minden órája hozott valami váratlant. Izgalmas és lelkesítő volt, ahogyan a tanórákon beszélt, legyen az magyar irodalom, nyelvtan, hittan vagy filmesztétika. Szigorú volt, de nem szeretett osztályozni. Feleltetés után sokszor csak annyit mondott: „No, üljön le.” Fölváltva magázott és tegezett minket.

Állandóan be lehetett hozzá kopogni bármilyen üggyel.

Az olvasmánynaplókat a határidő napján éjfélig lehetett leadni a szobájában. Többen éltek is ezzel a játékos megoldással. Ha úgy látta, némelyünknek különösen megtetszett egy órán említett szövegelemző módszer, vagy más, érdekes szellemi ötlet, meghívott bennünket, hogy a tananyagon kívül is foglalkozzunk vele.

Említene egy-két ilyen példát?

Nagyon izgalmas volt például, ahogy az irodalomórán beszélt Fónagy Iván nyelvészprofesszor egyik frissen megjelent tanulmányáról, amelyik egy információelméleti verselemzési módszerről szólt. Megjegyzem, hogy ez a módszer a Large Language Model egyik legfontosabb trükkje, a ChatGPT alapvető összetevője. Egy másik extra curriculum-tanulmányunk a 148. zsoltár filológiai elemzése máig hatóan izgalmas volt, ahogy a verselemzései is. Ámulatba ejtettek a festmény- és a filmelemzései. Elvitt minket az Egyetemi Színpad filmsorozataira, színházba, múzeumba.

A szellem és lélek csodálatos egységét valósította meg (Wikipedia)

 

Ezek szerint különösen vonzódott a szellemi újdonságokhoz.

Vonzódott, de kellő óvatossággal. Teológiai kérdésekben, ahogy meg tudom ítélni, a Nouvelle Théologie híve volt. Francia és német folyóiratokból, illetve műveikből jól ismerte annak vezető képviselőit: Hans Urs von Balthazart, Yves Congart, Henri de Lubacot, Jean Daniélout és a náluk fiatalabb Joseph Ratzingert, a későbbi XVI. Benedek pápát. Teológustársai között vezető liturgikusnak számított. A második vatikáni zsinat után bevezetett Novus Ordo, az új miserend híve lett, de nem volt doktriner. Amikor egy ízben amerikai pap barátommal látogattam meg, aki trienti szertartású szentmisét óhajtott mondani, ő készségesen ministrált neki.

Hosszú éveken át tartotta legendássá vált Bakáts téri bibliamagyarázatait, melyekre hétről hétre zsúfolásig megtelt a templom.

Bizonyára látta a könyvtárát is...

Az mindig nyitva állt az érdeklődők előtt. A szobájába lépve azonban nem volt világos nekünk, hogy hol alszik, mert az ágya is tele volt könyvekkel. Amikor – mint rendfőnök – megörökölte mesterének, Sík Sándornak a könyvtárát,

már csak oldalazva lehetett oda bejutni. Ő ekkortájt az egyik széles könyvespolc tetején aludt.

Ha beszélgetés közben valamely könyvre terelődött a szó, a káoszban is azonnal megtalálta azt.

Milyen volt az osztályfőnök vérmérséklete?

Nyugodt természete ellenére olykor kolerikus és türelmetlen is tudott lenni. Néha falhoz vágta az irodalomkönyvet, ha nem értettünk meg egy verset. Viszont a humora fergeteges volt, és szeretett tréfálkozni. Bárki társaságában a helyzetnek megfelelően viselkedett, legyen az püspök, egyetemi tanár, miniszterelnök, falusi pap vagy koldus. Vele voltunk legtöbbet az iskolai évek alatt, és utána is, hiszen sokat kirándultunk Itáliába, Erdélybe. Már nem volt fiatal, amikor

Rómába vezetett biciklitúrát, ahonnan visszafelé mi vonattal, ő továbbra is biciklivel tette meg az utat.

A kézfogása is jellemző volt, visszafogottan férfias és bizalmat sugárzón várakozó. Nagyon hiányzik, hogy már nincs velünk.

Jelenits tanár úr a Duna-parti Piarista Gimnázium tornaterménél 2014-ben

 

Felidézne még egy-két személyes emléket?

A szóbeli érettségi vizsgára kócosan érkeztem. Félrehívott, előkapott egy fésűt, és megfésült. Vékony alkata ellenére nagyon erős és kitartó volt. Amikor ő belehúzott, a híres kilencszemélyes kenu, a Pipacs, szinte megugrott a Duna vizében.

Az egész nyári szünidőben diákokkal túrázott. Embert próbáló utak voltak ezek, vízen, biciklin vagy gyalog.

A biciklitúrán nemegyszer húsz kilométert is kellett tekerni a reggeli előtt. Ilyenkor ő főzött, egy-egy kreációja mai napig beszédtéma egykori diákjai körében. Például az a barackos gombóc, amelyet eső és szélvihar közepette készített.

Könnyen belejött az evezésbe?

Az első vízitúrámon négyen eveztünk egy-egy oldalon, s a Pipacs végében ült a kormányos, akinek nehéz dolga volt a hajó méretei miatt. A kormányzás a vízbe mélyen merített lapát segítségével, indián módra folyt, meg vezényszavakkal, amire élesebb fordulások esetén volt szükség. Például a kikötésnél, ha az ár irányában halad a kenu. Általában Jelenits tanár úr volt a kormányos. Egyszer csak odaszól nekem, hogy én fogok kormányozni. Váratlanul ért, mert először ültem kenuban. A helycsere után jött az utasítása: „Nézz ki a parton egy tájékozódási pontot, és tartsd ezt az irányt!”

Egyszerűnek tűnt a dolog, amíg bele nem merítettem a lapátot a vízbe. Erős volt a sodrás, nehéz volt tartani az irányt, mert a két oldal nem egyenlő erővel húzott. Jött is a következő parancs: „Tartsd jobban az irányt!” Összeszedtem magam, de újra hallottam: „Már szóltam egyszer, hogy tartsd az irányt!” Végül belejöttem. Ma már tudom:

„A bravúr kötelező.” Ez a mondat is tőle származik,

talán a Betű és lélek című kötetében olvastam a termést nem hozó fügefa példázatáról szóló fejezetben. Az én nemzedékemnek ez a jelmondat igen sokat jelent, és gyakran emlegetjük, mint értékes útravalót.

 

Nyitókép: Merényi Zita fotója, magyarkurir.hu