1,2 milliárd dollárnyi kriptovalutát csapoltak meg csak az idén

A kriptopénzek applikációk közötti mozgását lehetővé blokkláncokkódokat, „-hidakat” törve fel, hekkerek az idén már kétannyit pénzt fújtak meg, mint tavaly,  számolt be a Reuters 2022. augusztus 9-én a Elliptic blokklánc elemző cégre hivatkozva. „Olyan háborút vívunk – mondja Ronghui Hu, a New York-i Columbia Egyetem kiberbiztonsági professzora –, amelyet a kiberbiztonság nem nyerhet meg.” A pénzügyi műveleteket lehetővé tevő blokklánchidak, amelyeknek alapvető szerepet szánnak a digitális jövőként hirdetett „Web3”-ban, jelentik a rendszerben a leggyengébb láncszemet. Támadják is. A bővebb beszámolót lásd itt.
(a szerk)

 

A bitcoin születése

A 2008-as amerikai pénzügyi válság megrendítette a bizalmat a fennálló pénzügyi rendszerben. Nőtt a készpénztartás aránya, ami a társadalom, a hétköznapi ember józan megértését mutatja: a bankbetét mint pénzhelyettesítő eszköz válság idején értéktelen digitális jellé válik, a bankok nem képesek teljesíteni a végső fizetési eszközre, a készpénzre történő átváltást. A végső fizetési eszköz értékállóságát az államok elvileg garantálják, a Bretton Woods (1944) utáni ötven év pedig az aranystandardról levált államok által kibocsátott fiat-pénzek hierarchiájára épülő hitelpénzrendszerek kiterjedését, a financializációt hozta magával. (A mai pénzt rendszerint az állam rendeletileg nyilvánítja törvényes fizetőeszköznek, nem lévén árualapja vagy nemesfémfedezete, az értékét is intézményileg igyekszik szabályozni, és ezt fejezi ki a latin fiat ['legyen'] szó, amely a bibliai teremtésre utal: „Isten szólt: »Legyen«”, Ter 1,3). A bankrendszerek válsága azonban nemcsak a hitelpénzekbe vetett bizalmat erodálta, hanem az állami mentőcsomagok és jegybanki politikák instrumentumai is sokak szemében kikezdték a fiat-pénzek integritását.

Ebben a környezetben hozta létre a bitcoint Satoshi Nakamoto, akinek pontos kilétét azonban ma is homály fedi. A koncepció számos kriptográfus-matematikust lenyűgözött azzal, hogy megoldást talált az úgynevezett bizánci konszenzus problémájára – központi elszámolófél nélkül, csupán újszerű technológiát, megosztott, titkosított főkönyveket használva. A probléma a következő: egy bizánci császár kettéosztja a hadseregét, hogy a völgyben lévő ellenségre két oldalról lecsaphasson, a támadás egzakt időpontjáról azonban elfelejt rendelkezni. Ezért az egyik hegyről futárt küld a másikra az ellenséges völgyön keresztül a támadás időpontjáról, de nem lehet biztos benne, hogy az megérkezik-e. A másik hegyen végül megjelenik a hírvivő, el is küldik vele a nyugtázó üzenetet, de ők sem tudhatják, hogy ezt vajon megkapta-e a császár… így a végtelenségig küldözgethetnék a futárokat. A pénz mint elszámolási eszköz kapcsán ezt a problémát jellemzően egy központi fél oldja fel: az állam, illetve a jegybank jótáll a tranzakciókért, akár készpénzben, akár bankok között történjenek is. A megosztás révén viszont egyszerre minden résztvevő látja a főkönyvet, ami lehetővé teszi a tranzakciók biztonságos lebonyolítását a felek között.

A megosztott főkönyvi technológia (DLT) tehát a kriptopénzek nagy újítása volt a 2010-es évek elején, amellyel nem csupán a hagyományos bankrendszert, hanem magukat az államokat is megkerülve új elszámolási eszközként definiálták magukat. Ám a koncepció két kritikus gyermekbetegsége már a 2010-es évek közepén kiütközött: egyrészt a konszenzust biztosító kriptográfiai eljárásnak óriási számítási kapacitás- és így energiaigénye volt, másrészt a bitcoin kínálata programozottan korlátozott, míg értéke dollárban volt és van kifejezve, így egyfajta menedékeszközként, digitális aranyként kezdtek rá tekinteni. Az előbbi megkérdőjelezte a bitcoin elterjedését, hiszen a 2021. novemberi csúcson majdnem kétszáz terawattórára – vagyis a francia áramfogyasztás felére – becsülték éves energiaigényét. Az utóbbi az elmúlt fél év folyamatos tőzsdei összeomlásai miatt magától értetődőnek tűnik, a bitcoin árfolyam-ingadozása miatt nem képes betölteni az alapvető pénzfunkciókat: értékmérőként nem használható, hiszen maga is dollárban fejezi ki értékét, és értékállónak sem nevezhető, mivel mára hozzávetőleg hetven százalékot veszített csúcsértékéhez képest. És akkor még nem is érintettük a feketegazdaság (darkwebtranzakciók), a kódolási és tulajdonosi koncentráció problémáit, amelyek gyökereiben kérdőjelezik meg az új digitális pénzek szabadpiaci-libertárius narratíváját.

Mégis mit adott a bitcoin és a kriptoforradalom?

A téma tehát lezárható is lenne: a bitcoin nem pénz, hanem kockázatos techbefektetés, amelynek köszönhetően milliónyian üthetik bottal a nyomát vagyonuk jelentős részének. Ez a sommás kijelentés, bár kétségkívül igaz, nem számol a bitcoint követő értékteremtéssel. Hozzá hasonlóan a 2001-es dotkombuborék kipukkanása sem vetett véget az internet terjedésének, csak újabb fejezetet nyitott a tőzsdei hisztériák pár száz éves történetében. Nem a mögöttes technológia vall tehát kudarcot egy-egy összeomlás során, hanem az emberi mohóság bizonyítja be újra és újra, hogy szabályozás nélkül a piaci mechanizmusok kétes kimenetelűek lehetnek. A szabályozó felelőssége, hogy hagyja-e a tőzsdei buborékokkal erodálni a születőfélben lévő bizalmat, vagy pedig megvédi és adoptálja az új technológiát.

Jean-Pierre Landau párizsi közgazdászprofesszor szerint a pénzelméletet és pénzügyi digitalizációt egyaránt katalizálta a kriptoforradalom, mivel rámutatott a pénzről való korábbi gondolkodásunk felszínességeire. Valóban, a jegybankok többsége nem a pénzügyi válság, hanem csupán a bitcoin komolyabb térnyerése után kezdett el gondolkodni saját devizájának digitalizációján, mivel felismerte a digitális dollarizáció, a külső digitális ökoszisztéma dominánssá válásának veszélyét, hiszen az kiszoríthatja az alkotmányos nemzetállami elszámolási egységet és fizetőeszközt (a forintot, az eurót, a kínai renminbit, sőt a dollárt is). Landau azt jósolja, hogy a pénz sokoldalúbbá válik, szegmentáltabbá és versengőbbé, ami nem feltétlenül jelent rosszat, ha a bankok és jegybankok tudatosabbá válva a hagyományos pénzügyi rendszer hatékonyságát és rugalmasságát egyaránt képesek növelni.

Az Ethereum állítja elő a bitcoint követő második legnagyobb tőkeellátottságú, blokklánc alapú kriptopénzt, az ethert, amelyet kifejezetten a nagy előd hibáinak kiküszöbölésére fejlesztettek ki, és fejlesztenek mind a mai napig. Az ether nem pusztán azzal akar értéket teremteni, hogy szándékosan kevés van belőle, hanem azzal, hogy okospénzként működik: általa szerződéseket lehet biztosítani, földhivatali nyilvántartást vezetni, digitális művészeti tartalmakat, szerzői és tulajdonjogot bejegyezni, gyakorlatilag a programozhatóság feltételét kielégítő bármilyen tranzakciót le lehet bonyolítani vele. Ha a bitcoin a digitális arany, mint hirdeti a kriptopropaganda, akkor az ether a digitális olaj. Vitalik Buterin, az ether létrehozója jelenleg is azon dolgozik, hogy energiaintenzív számításokon alapuló rendszerét gyorsabbá és környezetbarátabbá tegye.

Némelyek felismerték, hogy a blokkláncok, megosztott főkönyvek, okospénzek pusztán mint privát fizetési/elszámolási rendszerek aligha működhetnek, és így új felhasználási lehetőségekkel állnak elő. A Covid-válság kapcsán adta magát, hogy a főkönyvek változtathatatlan és átlátható nyilvántartásként segíthetnének a globális kereskedelmi és ellátási láncok hatékony kezelésében vagy akár a föld-, ingatlan- és gépjármű-nyilvántartások vezetésében ott, ahol ezek központilag nem épültek ki kellőképpen. Okosszerződések révén átalakulhat a lakásbérletek, vállalati hitelek vagy a kötvények piaca is. A programozható pénzek nagy előnye, hogy a közvetítők kiiktatásával számottevő időt és költséget takarítanak meg, ugyanakkor feltételezik a szerződések automatikus végrehajtását. Ez utóbbi azonban idegen az emberi viszonyok és tranzakciók kifinomult összetettségétől, hacsak nem madáchi falansztervilágban akarunk élni. Buterin mégis odáig megy a kriptoutópia szorgalmazásában, hogy blokkláncokba szervezné ki még a társadalmi identitásokba, kapcsolatokba és elkötelezettségekbe (házasságba, diplomába) vetett bizalmat is. E futurisztikus víziók végül földhözragadtabb okok, reálpolitikai megfontolások miatt vérezhetnek el: privát megoldásaik nem maradhatnak fenn, viszont központosított, állami formában kiteljesedhetnek.

Monetáris hatalmi és geopolitikai megfontolások

Amikor a Facebook nyilvánosságra hozta új techdeviza (a libra, majd a diem) létrehozására vonatkozó tervét, és 2019 őszén az amerikai kongresszus beidézte Mark Zuckerberget, az nem igazán értette, miért hívták be sokadjára is a 2018-as Cambridge Analytica-botrányt követően. A kérdések viszont közvetve arra irányultak, hogy a Facebook a maga hárommilliárd regisztrált felhasználójával milyen merényletet tervez éppen előkészíteni a dollár nemzetközi hegemóniájának megtörésére. A projektet végül az amerikai kormányzat több lépésben ellehetetlenítette.

A Facebook techdevizájának sorsfordulatai figyelemre méltók. A Kongresszus progresszív (például a BLM-et vagy a genderegyenlőséget támogató) politikai törekvései között jól megfér a dollár védelmének kétpárti ügye, ami az amerikai szuverenitás és hegemónia monetáris lábaként aposztrofálható. A geopolitikai konfliktusok Kína megerősödésével épp elég fejtörést okoznak az amerikai államvezetésnek ahhoz, hogy határozottan rendre utasítsa a dollár belső kihívóját. Az orosz invázióra válaszul adott nyugati szankciók visszafelé elsülő hatásaként egyébként is véget érhet az eurodollár dominanciája, a második Bretton Woods-i rendszer, figyelmeztet Pozsár Zoltán makroközgazdász, a Federal Reserve korábbi, a Credit Suisse jelenlegi vezető elemzője, és ázsiai árupénz alapú rendszert jósol harmadik Bretton Woods-i rendszerként.

A nemzetállami szuverenitás monetáris lábának védelme érdekében az Európai Központi Bank is tervez lépéseket, és a Magyar Nemzeti Banknál is folynak kutatások a digitális jegybankpénz bevezetéséről. Amikor egy régió a saját pénzét használja, az önálló monetáris politikai (kamat- és árfolyam-politikai, illetve nemkonvencionális eszközökre vonatkozó) döntéshozatalon kívül a pénz kibocsátásának haszna is végső soron a kibocsátót illeti meg. Az érzékeny fiat-pénzek közegében a mindenkori központi hatalom nem hagyhat magánszereplőket túl sokáig garázdálkodni. Aki veszélyesen nagyra nő, hamar olyan elbánásban részesülhet, mint a kriptopénzzel kacérkodó Facebook: a fennálló rendszer ellenségeként kezelik.

A nyugati államok ragaszkodása a gazdasági status quóhoz azonban könnyen versenyhátrányba is taszíthatja őket. Az államkapitalista Kína már kínálja működő digitális jegybankpénzének alternatíváját. Elvira Nabiullina orosz jegybankelnök a rubelt ázsiai digitális jegybankpénzek hálózatába kívánja szervezni, amivel a BRICS-országok pénzügyi versenyképessége grandiózus mértékben nőhet. Ezzel szemben a digitális euró bevezetésének gondolata még mindig az európai bankok nyereségességének fenntartására összpontosít, ami geopolitikai szempontból stratégiai hibának bizonyulhat.

E dilemmákhoz még hozzátehetjük a kriptouniverzum néhány további hátulütőjét, amely végképp megnehezítheti a privát kibocsátású megoldások széles körű elterjedését. A kriptohívő jellemzően techhaladár, szemben áll a konzervatív értékekkel, a nemzetállamot idejétmúlt konstrukciónak tekinti.
A kriptopénzben a szabadság sajátos pénzügyi, államtól független formáját látja, ugyanakkor az állam, a jogállam alapvető jellemzőire (a magántulajdon védelmére) továbbra is igényt tart. Hajlamos megfeledkezni arról is, hogy a kriptotranzakciók hozzávetőleg negyven százaléka a feketegazdasághoz kötődik, a lebonyolított árukereskedelmi forgalom mértéke pedig évek óta stagnál, és egy ideje nem is közlik ezeket az adatokat, ami különös dolog átlátszónak ígért pénz esetén. A kriptohívők erős társadalmi nyomást fejtenek ki („Kár kimaradni!”, „A bitcoin megállíthatatlan!” stb.), agresszív marketingpolitikájuk piramisjátékra hajaz, és sokszor akár hamis állításokra is épül.

A világnézeti különbségeken kívül azonban – részben az amerikai szankciós politika következményeként – a kriptopénzek nagyobb része geopolitikai értelemben Kínához, Oroszországhoz, Iránhoz kapcsolódik, akár a tulajdonosi koncentrációt, akár a mögöttes kalkulust végző háttérgépparkokat tekintjük. Némi változást jelentett, hogy Kína a tőkemenekítési utak lezárásaként 2019-ben betiltotta a kriptopénzek használatát, 2021-ben pedig a bányászatát. Ennek ellenére minden egyes dollár, ami kriptobefektetés formáját ölti, potenciálisan a fennálló rend (a Pax Americana és az eurodollár-dominancia) megdöntését szolgálhatja. Ezt viszont nagyobb volumenben egyetlen reálpolitikus sem engedheti meg, akármennyire vonzó utópiát, tetszetős érveket hozzanak is fel a decentralizált pénzügyek libertárius prókátorai. Ám a kriptopénzeknek köszönhető technológiai fejlődést és felhasználási lehetőségeket valóban kár lenne veszni hagyni, adoptálásuk a közjó érdekében a mindenkori állam felelőssége.

 

A szerző közgazdász, az MNB alkalmazottja