Salamon Konrád történész több mint ötven éve kutatja a magyar népi mozgalom történetét, a Márciusi Front és a „harmadik út” históriáját. 2021-ben megjelentette Kovács Imre forradalma című politikai biográfiáját, most pedig különböző, a népi mozgalomhoz kapcsolódó tanulmányait gyűjtötte kötetbe. A Magyar Napló Kiadót is dicséret illeti, amiért nemcsak vállalja a népi írók örökségének bemutatását, hanem ezt ízléses kiadású kötetekben teszi. A könyv azonnal magára vonja a figyelmet népies, szimbolista mintázatú borítójával, amelynek uralkodó színei a kék, a zöld és a sárga. A könyv karcsúsága nem hátrány, sőt! A mai világban több száz oldalas művek uralják a történettudomány és a politikatudomány polcait a könyvesboltokban, amelyek szépek, a tartalmuk szakmailag tudományos és hiteles, ám nem alkalmasak az ismeretterjesztés alapvető funkciójára, mert villamoson, strandon aligha lehet forgatni őket. Ezek a terjedelmükkel hivalkodó könyvek bizonyosan leszorítják a rövidebb lélegzetű, pénzzel kevésbé megtámogatott, de hasonlóan tudományos igényességgel írott műveket. Salamon Konrád műve az ellenpélda: egy könyv százhetven oldalon is képes úgy szólni, hogy az ember azt érezheti, könyvtárnyi tudást szív magába. Mondhatni: Salamon Konrád könyve úgy húzódik meg a mai könyvtermésben, mint egy 1930-as évekbeli népi szociográfus a vármegyeház cifra díszmagyaros hivatalnokai között.

Rátérve a tanulmánykötet tartalmára, csak egyetértéssel nyugtázhatjuk a szerző hitvallását, miszerint a vitázó felek kölcsönös megbecsülése és tolerálása, valamint a tények pontos tisztelete nélkül nemzeti (ön)ismeret nem lehetséges. Salamon kissé pesszimista véleményével („szomorú tény, hogy a történelem iránt érdeklődők is csak annyiban kíváncsiak az új kutatási eredményekre, amennyiben ezek megerősítik korábban megfogalmazódott nézeteiket”) szemben állíthatjuk azt, hogy a múlt elfogultság nélküli megismerése iránt igenis mutatkozik igény. Az Ablonczy Balázs, Bartha Ákos vagy Papp István könyveit övező érdeklődésre utalhatunk, ha nem kívánunk nagyon távolodni Salamon kutatási területétől.
A népi mozgalom pedig kifejezetten olyan kérdés, amely alkalmas arra, hogy egységet teremtsen a társadalomban, hiszen – úgy tűnik – mindenki megbecsüli a népi írókat. Persze, a kisördög mondathatja velünk azt is, hogy ez a megbecsülés leginkább azért következett be, mert a népi írók – ellentétben konzervatívokkal, liberálisokkal, szocialistákkal, kommunistákkal – soha nem kerültek hatalomra. Sőt, a népi írók kicsit lenézték a professzionális pártokat, féltek is tőlük. Ez magyarázza hibáikat is: hogy naivan álltak olykor a politikához, hogy – mint Ignotus Pál írta – hajlamosak voltak mentegetni egymást. Erénye ennek az antipolitikus és különösen pártellenes fölfogásnak, hogy a népi írók a társadalmat helyezték elemzésük középpontjába. A társadalmi összetartozás igénye az, ami rokonszenvessé teszi a népi írókat a jobb- és baloldal érzékenyebb elméjű tagjai számára.

Salamon könyve éppúgy tartalmaz politikai portrékat (Illyés Gyuláról, Jászi Oszkárról), mint átfogóbb, a jelenre is reflektáló eszmefuttatásokat (az őszirózsás forradalomról, a trianoni békeszerződés belső okairól és a tömegdemokráciákról). Az első tanulmány bemutatja Illyés Gyula pályafutását. A következő négy tartalma részben fedi egymást. Mindegyik a népi gondolat eszmei tartalmáról és időszerűségéről szól. A Jászi
Oszkár és a Látóhatár folyóirat című tanulmánnyal már kicsit „urbánus(abb)” vizekre evezünk, hiszen a polgári radikalizmus alapvetően szociálisan érzékeny demokrata, hogy Jászit idézzük, „szabad szocialista” vagy „liberális szocialista” irányzat volt. Ám a polgári radikalizmus mégis értelmezhető úgy, mint egy közös metszet a szocializmus, liberalizmus és a népi gondolat között. Hiszen ami élesen elválasztotta a polgári radikálisokat a szociáldemokráciától – a nemzetiségi kérdés tudatosításán kívül –, az éppen a parasztpolitika volt. Jászi víziója a parasztpolitikát illetően önkéntes szövetkezésen alapuló kisbirtokosi Magyarország volt, amely szöges ellentétben állt a magyar (és a mintául szolgáló német, osztrák) szociáldemokrácia termelőszövetkezet-koncepciójával. Míg a szociáldemokraták vörösre festve, szocializálva megőrizték volna a nagybirtokot, addig Jászi és a népi írók egyaránt a kisbirtokot preferálták. Mivel azonban pontosan tudták, hogy kisbirtok nem jut mindenkinek, ezért szorgalmazták a szövetkezést.

Salamon meggyőzően bizonyítja, hogy az 1950-es években Jászi tűpontosan látta a kommunista eszme morális és antropológiai hibáit, és ebben is egybevágott Jászi véleménye a népi írók kritikáival.

Nem véletlen, hogy Salamon Konrád számára Jászi személye fontos. Hiszen ő lehetne az összekötő karakter a népi és urbánus eszmei hagyományok között. Sajnos ritkán volt lehetőség ilyen összefogásra. Papp István Fehér Lajosról írott életrajzában fölveti a népi–urbánus összefogás lehetőségének realizálódását főhőse és Nyers Rezső munkatársi kapcsolatában. Magasabb, filozofikusabb szinten Kovács Imre és Jászi Oszkár lehetnének a népiek és urbánusok szövetségének arcai. Hiszen kettejük eszmeisége közel állt egymáshoz.

Mindketten elsősorban a toll emberei voltak, nem politikusok és demokraták, antikommunisták, emigránsok, akik ismerték saját bőrükön a kommunista rendszer természetét, de egyúttal nem kívánták az 1945 előtti rendszer visszatérését.

Salamon világosan elhatárolja a népieket, a polgári radikálisokat és a szociáldemokratákat a szélsőjobbtól és szélsőbaltól. Időnként azonban úgy érezzük, a jelenből megfogalmazott kritika nem veszi figyelembe az adott kor problémáit és dilemmáit. A Szárszó időszerűsége című tanulmányban például Salamon igazat ad a Garami Ernő, Peyer Károly, Kéthly Anna vezette szociáldemokráciának a kommunistákkal szemben. Ezzel az a probléma, hogy egy irányzat történetéből egyes elemeket kiválaszt, a legnépszerűbbeket, és azok közé egyenlőségjelet tesz. Csakhogy Garami és a szociáldemokrata párt ekkori vezetése közötti viszony korántsem volt feszültségmentes. Garami sokkal erőteljesebb föllépést várt volna el pártjától Bethlennel és Horthyval szemben. A jelenből visszanézve a korabeli ellentétek kiegyenlítődnek, a későbbi tudás fényében jelentőségüket veszítik. Csakhogy a szociáldemokrata párt mérsékelt politikáját kényszer szülte: az 1919–1920-as fehérterror után nem nagyon lehetett beszélni forradalmi átalakulásról, bár sokan, főleg a szociáldemokrata mozgalom baloldalán és az emigránsok körében szívükben ezt várták volna. S a kommunisták között is volt egy Nagy Imre vagy Fehér Lajos is!

Összességében Salamon Konrád olyan könyvet tett le a nemzet asztalára, amely kiáll a nemzeti önismeret, a jobb- és baloldal békés együttes munkálkodása mellett. Reméljük, lesznek olyanok, akik meghallják ezt a kiáltást.

A szerző történész, a Méltányosság Központ főmunkatársa