Kisebb és nagyobb tejtestvérek

A válogatás szervesen illeszkedik a szerző korábbi kutatásaihoz, mindenekelőtt a Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei című, 2011-ben megjelent munkához. Az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium kutatótanára ezúttal kettős célt tűzött ki. Egyrészt a tudományos kutatást kívánja segíteni, másrészt a közölt írásokkal ismeretterjesztési és oktatási törekvései is vannak. „Kompromisszumos megoldásával” a szövegeket nem terhelte túl lábjegyzetekkel, ehelyett néhány oldalas bevezetések segítik az olvasó tájékozódását. A Trianon és a revízió háromszáz
oldalas szöveggyűjteményében túlnyomórészt Féja Géza, kisebb mértékben Szabó Dezső és Németh László tanulmányai, cikkei szerepelnek, de a népi mozgalom élvonalának szinte minden tagja feltűnik legalább egy-egy írással. Ez a vállalt aránytalanság főképp abból fakad, hogy a népiek közül az említettek voltak a legfogékonyabbak a külpolitikai kérdések iránt. A kötetből megtudhatjuk, hogy a Léván született Féja „egyedül hozzávetőleg ugyanannyiszor reagált a külpolitika eseményeire, mint az összes többi népi író együttvéve”.

A népi írók külpolitikai nézetei a harmincas években formálódtak. Bár a hangsúlyok esetenként eltértek, jól felismerhető koncepcionális mag köré épültek elképzeléseik. Közös kiindulópontjuk a „belső revízió”, vagyis a belpolitikai átalakulás – mindenekelőtt a radikális földreform – volt. Mindez szöges ellentétben állt a korhangulattal, mely előszeretettel okolta Trianont az ország minden bajáért, vagyis e logika szerint a radikális határmódosítás oldotta volna meg a szerteágazó gondokat. A népiek alapvetően az etnikai alapú, népszavazással kivívott revízió mellett kötelezték el magukat. Ez azonban csupán az első lépcsője volt külpolitikai víziójuknak, melyet a Duna-völgyi népek szoros együttműködése – Németh László metaforájával: „tejtestvérisége” – épített volna tovább. A régiós együttműködést az itt élő népek önrendelkezése alapján gondolták megvalósíthatónak, vagyis – Kovács Imre dunai Monroe-elve szerint („Duna-völgy a Duna-völgyieké”) – közös konföderációt terveztek a felemlegetett pángermán és pánszláv imperializmus ellen.

Ők sem tudtak azonban megszabadulni teljes mértékben a birodalmi gondolattól, így legnagyobb testvérnek a szerintük is regionális küldetéssel rendelkező magyarságot tekintették ebben az elképzelt kelet-közép-európai szeretetközösségben.

Péterfi remekül szemlélteti, hogy ez a felfogás nemcsak a Farkaslakán született Tamási Áront, hanem Szabó Zoltánt – a leginkább européer népi írót – is jellemezte. Az összeomló Franciaországból menekülő s közben a „gömbölyödő” Magyarországban gyönyörködő író 1940 kora őszén „bizonyos hálával gondolt” a második bécsi döntésbe valósággal belebetegedő Teleki Pál miniszterelnökre, és merőben más szemmel tekintett a térképre, mint tette két évvel később, a Szerelmes földrajz lírai tájleírásaiban.

Péterfi nyolc fejezetben tárgyalja témáját. Trianon előzményei kapcsán Németh László és Szabó Dezső nézeteivel ismerkedhetünk meg, sajnos csak egy igen szűk időintervallumban (1934–1935). Ezt követi Szabó Dezsőnek a megköttetett békeszerződésre adott három korabeli reflexiója, melyet – a korhangulatnak megfelelően – a teljes elutasítás jellemzett. Az őszirózsás forradalomban, majd a kommunizmusban is megmerítkező író az ellenforradalom idején hasonló elánnal vetette magát a jobboldali radikalizmusba, Nagy-Magyarország feltámadását ekkoriban az „ősi turáni magyar önérzet” felébredésétől várva. Az elsodort falu írója ugyan néhány év alatt a jobboldali kurzusból is kiábrándult, ám írásai és beszédei jóval tartósabb hatást gyakoroltak a korszak közbeszédére (s azon túl is).

A népiek külpolitikai vakfoltjait, elfogultságait és naivitását sem rejti véka alá Péterfi. Többször fölemlegeti a nemzetközi kontextus figyelmen kívül hagyását, a nagyhatalmi politizálás félreértését, a nemzetkarakterológiai érvelés erőtlenségét és a szomszédos országok (elitjének) félreismerését. Érdemes lett volna ugyanakkor megemlíteni, hogy amikor Kassa kapcsán Kodolányi János az „Észak felé” tartó „természetes kereskedelmi utak” helyreállításáért kardoskodott, akkor egyértelműen a további revízió mellett érvelt. Nagyobb gond, hogy a műben utalást sem találunk Féja antiszemitizmusára, amire elégtelen válasz a kötet külpolitikai fókusza. Péterfi ugyanis ideológiai szempontból is értékeli a Viharsarok szerzőjét, elhatárolva őt a „hagyományos fajvédelemtől”. Féja azonban a Magyar Nemzetbiológiai Intézet és a kormánypárti Magyarország munkatársaként nagyon is a „hagyományos fajvédelem” szellemében tevékenykedett. Féltette a „magyar fajt” a külső (német) és a belső (zsidó) gyarmatosítástól, vagy éppen a zsidótörvényeket kijátszó strómanoktól (lásd például Féja Géza: Társadalompolitikai irányvonalak. Reggeli Magyarország, 1942. május 3., 7.). Aligha véletlen, hogy a szerző meg sem kísérli nevesíteni a Féja által állítólag képviselt – a nyilasoktól és a fajvédőktől is elhatárolt – irányzatot.

A Féjáról alkotott – külpolitikai vonatkozásban kritikus és pontos – portré azért is fontos, mert az első bécsi döntés és Kárpátalja visszatérése idejéből közölt tizenkét írásból tizenegy tőle származik. Némileg jobbak az arányok a felvidéki revízió visszhangjánál, ahol Szabó Dezsőtől, Simándy Páltól és Kodolányi Jánostól is olvashatunk szöveget. Figyelemre méltó, hogy Szabó Dezső 1938/39 fordulóján egy pillanatra felismerte az igazán fenyegető veszélyt: „(…) ha egy kisebb nemzet és állam megsemmisül, ha egy nagyhatalom akadály és a többi nemzetek tiltakozása nélkül elnyelheti, bármily ellenséges viszonyban volt is az illető nemzet és állam velünk, halálosabb veszélyt jelent ránk, mint az, ha esetleg és pillanatnyilag nem tudjuk vele szemben jogos követeléseinket érvényesíteni” – vetette papírra az öntörvényű író. Azután már 1940-ben visszazuhant az integer revizionizmusba, sőt egy olyan magyar irányítású kelet-európai „államszövetséget” kezdett körvonalazni, mely a Balkánra és Nyugat-Ázsia egy részére is kiterjed.

A szöveggyűjteménybe két korábban nem közölt forrás is bekerült: egy erdélyi magyar „minoritás” Szabó Dezsőnek címzett levele és Zilahy Lajos otthonának vendégkönyve. Utóbbi forrás 1940-ből és 1943-ból közöl rövid, cenzúrázatlan elképzeléseket Magyarország jövőjéről a házigazdák mellett – többek között – Féja Géza, Móricz Zsigmond, Pethő Sándor és Eckhardt Tibor tollából. Érdemes kiemelni, hogy Zilahyék történetének bemutatásakor a szerző helyén kezelte a népi írók és Gömbös Gyula miniszterelnök tiszavirág-életű – 1945 után politikai okokból túlértékelt – 1935-ös románcát, mely Zilahy egyik cikke (Új szellemi frontot! Pesti Napló, 1935. április 14., 15.) nyomán intézményesült a kritikusok által mint nagybetűs „Új Szellemi Front”.

Az igényes küllemű, névmutatóval ellátott kötetben csak kisebb hibák maradtak. A „legionárius telepesek” tízsoros lábjegyzete nem ad választ magára a jelenségre, az „Auslanddeutschtum” – helyesen: Auslandsdeutschtum – nem németséget, hanem a határon kívül került, külföldi németséget takarja, az 1940-es Német Birodalomban Féja által vizionált „nagyvonalú szellemi élet” és „új felvilágosodás” pedig megért volna egy helyreigazító hivatkozást. Kicsit alaposabb szöveggondozással az említettek és néhány más apróság mellett az is elkerülhető lett volna, hogy sorskérdések helyett „gyorskérdések” felett töprengjen az olvasó.

E csekélységek ellenére Péterfi Gábor új kötetét jó szívvel ajánlhatjuk mindazoknak, akik érdeklődnek a népi irodalom vagy a két világháború közti külpolitikai gondolkodás iránt. Hasznos lehet a szöveggyűjtemény a diákoknak is, akik ennek segítségével kényes témájú források elemzésével pallérozhatják kritikai szemléletüket.

A szerző történész, a BTK Történettudományi Intézet munkatársa